Évekkel ezelőtt az akkor négyéves fiunk súlyos közlekedési balesetet szenvedett, távol az otthonunktól. Körülbelül egy hét kórházban töltött idő után (320 kilométerre tőlünk) átszállították egy hozzánk közelebb eső intézménybe. Amikor hazaértünk, az ajtón bedobva találtunk egy cetlit egy szerető és gondoskodó szolgálattevő nővértől, amelyen szerepelt, hogy ki hozza haza a másik négy gyermekünket az iskolából, ki főz majd ránk, és ki fogja kimosni a szennyesünket. A rákövetkező öt hét során a fiunkat továbbra is a kórházban ápolták, a feleségem pedig életet adott a legkisebb fiunknak. Nem tudtunk volna mindennel megbirkózni az egyházközségünk tagjainak jelentős segítsége nélkül úgy, hogy az egyik fiunk a kórház egyik, a feleségem és az újszülött gyermekünk a másik végében volt, amihez jött négy további gyermek, akikről gondoskodni kellett, valamint a teljes idejű állásom. Mily hálásak voltunk az önzetlen szolgálatukért! Tudjuk, hogy a gyakran feltett kérdés – „tudunk bármiben segíteni?” – mindig őszinte. Ám ezek a nagyszerű, figyelmes nővérek ennél többet téve felmérték a szükségleteinket, és azok szerint szolgáltak minket.
A Lukács 4:18-ban a Szabadító Ésaiás jövendöléseit olvassa az Ő eljöveteléről és földi küldetéséről. Ez áll benne:
„Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat” (Ésaiás 61:1).
Napjaink társadalmában sokan vannak, akik szívfájdalmat élnek át a családi kapcsolataik felbomlása vagy egyéb kihívások miatt. Sokan vannak, akik függőségek, a depresszió vagy az elkeseredettség foglyai. Sokan vannak, akik vakok, különösen Jézus Krisztus evangéliumának békés igazságaira. És sokakat lesújtanak az élet csalódásai.
El tudtok képzelni izgalmasabb áldást annál, mint a Szabadítóval karöltve munkálkodni a körülöttünk élők szenvedéseinek meggyógyításán, és eszközzé válni a megszabadulásukban?
A 3 Nefi 18:32-ben ezt olvashatjuk: „Mindazonáltal ne űzzétek ki őket a zsinagógáitokból és a hódolat helyeiről, mert továbbra is szolgáljatok az ilyeneknek; mivel nem tudjátok, talán majd visszajönnek és bűnbánatot tartanak, és szívük minden szándékával hozzám jönnek, és én meg fogom gyógyítani őket; és ti lesztek az eszközök, melyek szabadulást hoznak nekik.”
El tudtok képzelni izgalmasabb áldást annál, mint a Szabadítóval karöltve munkálkodni a körülöttünk élők szenvedéseinek meggyógyításán, és eszközzé válni a megszabadulásukban?
Még régebben meglátogattam a fiamat, aki akkor Idaho államban, Rexburgben tanult. A fiammal és a feleségével elmentünk vacsorázni egy önkiszolgáló étterembe. Tele volt hallgatókkal, akik izgatottan várták a diplomaosztót és a félév végét. Észrevettem egy egyedül érkező fiatal hölgyet, aki kissé magányosnak tűnt, és úgy nézett ki, mint akit teljesen elborít az őt körülvevő hangzavar és felfordulás. Indíttatást éreztem rá, hogy meghívjam, üljön az asztalunkhoz. Amikor megkapta az ételét, elsétált mellettünk, és egyedül leült egy asztalhoz. Ebben a pillanatban azt gondoltam: „ó, most már furcsán fog rám nézni, ha megkérdezem, leül-e mellénk”, és hagytam, hogy elmúljon a késztetés. Emlékszem, hogy hajnali fél háromkor felébredve ez járt a fejemben: Mi van akkor, ha tényleg szüksége volt a segítségünkre és a barátságunkra? Kikeltem az ágyamból, letérdeltem, és azért imádkoztam, hogy valaki más segítsen neki abban, amiben én nem tudtam. Ezután eldöntöttem, hogy attól fogva igyekszem nem elengedni az ilyen késztetéseket vagy a lehetőséget arra, hogy felemeljek valakit.
Mindannyiunkat arra kérem, hogy nyújtsuk ki a karunkat mások felé minden adandó alkalommal, hogy felemeljünk, megerősítsünk és szeretettel telve nyújtsunk szolgálattételt másoknak. Ezáltal beteljesítjük a kereszteléskor kötött szent szövetségünket, mely szerint az Ő tanúi leszünk, és kezei a szükséget szenvedők meggyógyításában.