A sabbat gyönyörűség című, 2015-ös áprilisi általános konferenciai beszédében Russell M. Nelson elnök (akkor még elder), arra kért minket, „hogy vizsgálj[uk] meg a sabbat napjával kapcsolatos érzései[nket] és viselkedés[ünket]”1.
Tanácsot adott arra vonatkozóan, miként törekedjünk sugalmazásra a sabbatnap szentként való megtartásához, majd ezt mondta: „a szentírásokból megtanultam, hogy a sabbat napját illető viselkedésem és hozzáállásom egy jel köztem és Mennyei Atyám között. […] Amikor [e tudás birtokában] el kellett döntenem, vajon egy tevékenység megfelel-e a sabbat napjának, egyszerűen csak feltettem magamnak a kérdést: »Milyen jelet küldök ezzel Istennek?«”2
E szavak a feleségemmel, Sarával együtt arra késztettek bennünket, hogy gondoljuk át, milyen jelet3 küldünk Istennek a vasárnapi tevékenységeinkkel. Rájöttünk, hogy nem kell nagy változtatásokat véghezvinnünk, viszont azt éreztük, hogy jobban oda kell figyelnünk a kis dolgokra. Istentiszteletre már eljártunk minden vasárnap. A munkavégzéstől, sportolástól, tanulástól, és minden olyan tevékenységtől is már megtartóztattuk magunkat a sabbaton, amelyek azt eredményeznék, hogy valaki másnak dolgoznia kelljen az Úr napján. Így hát sugalmazásra törekedtünk, hogy megértsük, milyen lépéseket tehetnénk ezen élő apostol kérésének teljesítéséért.
Egy vasárnap délután a gyermekeink arra kértek bennünket, hogy játsszunk az egyik kedvenc társasjátékukkal. Ennek a játéknak az a célja, hogy minél több kérdésre adjunk helyes választ. Maguk a kérdések mindig túl nehezek voltak a gyermekeink számára, de valójában azért szerettek annyira játszani ezzel a társasjátékkal, mert mindegyik játékosnak járt egy fényes-hangos berregő.
Már-már azt mondtam nekik, hogy találjanak maguknak más elfoglaltságot, amikor Sara kijelentette, hogy két feltétellel beszállunk a játékba: (1) ő fogja feltenni a kérdéseket, és (2) nem a kártyákon szereplő kérdéseket fogjuk használni, hanem ő majd kitalál négy új kategóriát, amelyek mindegyike az evangéliummal lesz kapcsolatos. Ahogy a játékra készültünk, azon tűnődtem, vajon Sara hogyan fog tudni előállni ilyen sok evangéliumi kérdéssel, mindegyikhez a helyes válasszal, ügyelve arra is, hogy a kérdések az egyes gyermekek szintjéhez legyenek igazítva. Mindezeken túl még rögtönöznie is kell majd. Biztosra vettem, hogy az eredmény katasztrofális lesz. Amint azonban belekezdtünk a játékba, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy édesanya azon vágya, hogy játszhassanak a gyermekei, és egy leány azon vágya, hogy engedelmeskedjen Mennyei Atyja parancsolatának a sabbatnap szentként való megtartását illetően – ezek együtt lehetőséget adtak a Szentléleknek, hogy sugalmazás által segítsen egy szülőnek megszentelni az Úr napját és egyúttal gyönyörűséggé tenni azt a gyermekei számára.
Nefi szavai jutottak erről eszembe: „És lőn, hogy én, Nefi ezt mondtam atyámnak: Megyek és megteszem azon dolgokat, amelyeket az Úr megparancsolt, mert tudom, hogy az Úr nem ad parancsolatokat az emberek gyermekeinek, csak akkor, ha utat készít számukra, hogy végrehajthassák azt a dolgot, amit megparancsol nekik.”4 Amikor az Úr kér valamit tőlünk – akár közvetlenül, akár a vezetőinken keresztül –, néha úgy hisszük, hogy nem vagyunk rá képesek. Ha azonban sugalmazást kérünk, és készen állunk cselekedni, Ő utat nyit – pont ott, ahol biztosra vettük, hogy nincs.
A vasárnap olyan nap, amelyet nagyon várunk. E különleges napon úgy erősítjük meg a kapcsolatunkat Istennel és a Szabadítóval, hogy elmegyünk istentiszteletre, és veszünk az úrvacsorából. E különleges napon megerősítjük a családunkkal való kapcsolatunkat is azáltal, hogy tartalmas családi tevékenységekben veszünk részt, amelyek közelebb hoznak minket egymáshoz és Istenhez. Az olyan vasárnapi időtöltések, melyek segítenek Istenre emlékeznünk és Őt tisztelnünk, segítettek nekünk abban, hogy ez a nap valóban „gyönyörűség”5 legyen.
[i]Russell M. Nelson: A sabbat gyönyörűség. Liahóna, 2015. máj. 129.
[ii]Uo.
[iii]2 Mózes 31:13.
[iv]1 Nefi 3:7.
[v]Ésaiás 58:13.