Nelson elder 2015 áprilisában elmondott általános konferenciai beszédével a sabbat napjának megszentelése megújult hangsúlyt kapott az egyházban. Azáltal, hogy megszenteljük a sabbatot, örömtelivé tehetjük azt, és részesülhetünk mindazon áldásokban, amelyeket Isten szeretne kiárasztani ránk. Ahogy Nelson elder megjegyezte, a sabbat örök szövetség az Úr és Izráel népe között (2 Mózes 31:13, 16), és emlékeztetőül szolgál, hogy Isten megszentelheti népét. A Szabadító kijelentette, hogy Ő a sabbat ura (Lukács 6:5), és ezekben az utolsó napokban egyértelműen emlékeztetett bennünket arra, hogy szenteljük meg a sabbatot (T&Sz 68:29).
E parancsolat betartásának elengedhetetlen része, hogy elmenjünk istentiszteletre vasárnaponként és vegyünk az úrvacsorából: „menj el az imádság házába, és ajánld fel szentségeidet az én szent napomon” (T&Sz 59:9). Ennek megtétele azért szükséges, hogy megtarthassuk magunkat „szeplőtlennek a világtól” (T&Sz 59:9). Mivel szoros összefüggésben áll az engeszteléssel, az úrvacsora szertartása hódolatunk központi helyén áll, és így válik „az egyház legszentebb és legfontosabb gyűlésévé” (Dallin H. Oaks elder, 2008. évi általános konferencia). Amilyen mértékben készülünk fel erre a szertartásra és gyűlésre, olyan mértékben mutatjuk meg az Úrnak, hogy megértjük az Ő engesztelésének fontosságát, és, hogy komolyan vesszük a Vele kötött szövetségeinket. A megfelelő hozzáállással történő úrvacsoravételből származó áldások száma végtelen, és hatással lehetnek mind a magunk, mind a körülöttünk lévők életére. Az egyházközségi tanáccsal valamint a püspökséggel való együttműködésünk a lelkileg felemelő úrvacsorai gyűlés megteremtésének érdekében szerves részét képezi azon személyes erőfeszítéseinknek, hogy hasonlóbbá váljunk Szabadítónkhoz, és ezáltal alkalmassá váljunk arra, hogy világosság legyünk mások számára.
Mit tehetünk azért, hogy az úrvacsora fejlődési lehetőség legyen mind a magunk, mind a körülöttünk lévők számára? Álljunk meg egy pillanatra és gondoljunk bele, milyen úrvacsorai gyűlést szán nekünk az Úr. Hát nem olyat, ahol a Lélek velünk van, és lelki sebeink begyógyulnak, amint szövetségben fogadjuk Istennek, hogy „Fia nevét készek [vagyunk magunkra] venni, őrá mindenkor emlékezni, és parancsolatait betartani…; hogy Lelke mindig [velünk] legyen” (T&Sz 20:77)? Nem tekintenénk-e várakozással erre a gyűlésre, és nem készülnénk-e fel rá a hét során? Nem bocsátanánk-e meg másoknak mindazt a rosszat, amit ellenünk elkövettek? Nem kérnénk-e megbocsátást, és nem mennénk-e az úrvacsorai gyűlésre bűnbánó lélekkel? Nem tanácskoznánk-e családunkkal arról, hogy miként tegyük az úrvacsorai gyűlést szent élménnyé? Nem éreznénk-e vágyat arra, hogy másokat is elvigyünk erre a különleges gyűlésre? Az Úr kijelentette: „És ha bárki közületek erős a Lélekben, vigye magával azt, aki gyenge, hogy épülhessen, teljes szelídségben, hogy ő is erőssé válhasson” (T&Sz 84:106). Nem biztosít-e egy felemelő úrvacsorai gyűlés nagyszerű lehetőséget számunkra, hogy megerősödjünk és ezáltal másoknak is segítsünk erősebbé válni? Nem kellene-e meghívnunk másokat, főleg a kevésbé tevékenyeket vagy azokat, akik még nem fogadták el az evangéliumot, hogy velünk együtt Krisztushoz jöjjenek és legyenek benne tökéletessé (lásd Moróni 10:32)?
Azért imádkozom, hogy mindannyian oly módon vegyünk részt az úrvacsorai gyűlésen, hogy ez az élményünk jelentősen hozzájáruljon ahhoz, hogy a sabbat „gyönyörűség” legyen (Ézsaiás 58:13) nemcsak számunkra, hanem azok számára is, akik iránt az Úr munkájának tanúiként felelősséggel tartozunk (T&Sz 88: 81–82).
Jézus Krisztus nevében, ámen.