Ne félj, csak higgy

Jézus Krisztus az ajtón kopogtat

Írta: Vasváry Károly Csaba
első tanácsos a Budapest Magyarország Cövek Elnökségében

 

A félelemnek, melyet akár naponta megélhetünk, a gyökere sokszor a hitetlenség, ezért a félelem és a hit teljesen ellentétes, összeférhetetlen, egymást kölcsönösen kizáró valóságok.

 

Örömmel és várakozással a szívünkben szerveztük meg közel egy év után a cövekkonferenciát. Az elmúlt időszakban, amióta nem gyűltünk össze ilyen rendezvényen, nagyon sok minden megváltozott a szűkebb és tágabb környezetünkben. Észrevettem, hogy mi, akik Jézus Krisztus egyházának tagjai vagyunk, valami különleges lelki tartás birtokosaként, hittel néztünk és nézünk mindezzel szembe. Erőt tudtunk és tudunk meríteni a Mennyei Atyánkkal való személyes kapcsolatunkból, önmagunkba és barátainkba vetett bizalomból.

 

Nelson elnök ezt mondta a 2020. októberi általános konferencia nyitó gondolataiban:

 

„Az Úr munkája rendületlenül halad előre. Azért imádkozom, hogy népként arra használjuk ezt az időszakot, hogy lelkileg növekedjünk. Azért vagyunk itt a földön, hogy próbára tétessünk; hogy kiderüljön, Jézus Krisztus követését választjuk-e; hogy rendszeresen bűnbánatot tartsunk; hogy tanuljunk és fejlődjünk. A lelkünk vágyakozik a fejlődésre. Ezt pedig azzal tesszük a leginkább, hogy szilárdan a szövetség ösvényén maradunk.”[1]

 

Ez komoly és tudatos munkát igényel mindnyájunktól. Felelősséggel tartozunk önmagunk és a családunk iránt, és mindazoért, akik ránk vannak bízva egyházi feladataink által.

 

Lehetőségünk van arra, hogy továbbra is törekedjünk a Mennyei Atyánkkal való személyes kapcsolatunk erősítésére, és az önmagunkba és barátainkba vetett bizalom növelésére. Ha Krisztus tanításait követjük, erősödni fog a hitünk és könnyebben vesszük a kihívásainkból fakadó akadályokat. Talán nem is akadályoknak, hanem lehetőségnek fogjuk őket tekinteni a fejlődésre. Ehhez néha alázatra és taníthatóságra van szükség.

 

Természetesen arra is van lehetőségünk, hogy elüljünk és elkényelmesedjünk, azt érezve, hogy igazából most, ebben az időszakban, nincs feladatunk.

 

A döntés, mint nagyon sok esetben az életünkben, a mi kezünkben van. Hasonlóan ahhoz, amikor megérkezik a vonat az állomásra: el kell tudnunk dönteni, hogy felszállunk-e rá, vagy csak nézzük, hogyan halad majd el mellettünk.

 

Soutwick elnök pár napja a következőt mondta nekünk e konferencia kapcsán:

„Várom, hogy személyes kinyilatkoztatásban legyen részünk. Kevésbé fontos, hogy mi lesz elmondva. Fontosabb, hogy a Lélek közben mit sugalmaz az elménknek és szívünknek.”

 

Bízom benne, hogy sok érzés és útmutatás érkezik hozzánk ezen a délelőttön is. Hálás vagyok a lehetőségért, hogy most én is szólhatok hozzátok.

 

Három olyan dologról szeretnék ma beszélni nektek, mely talán alapvetőnek tűnik, de érzésem szerint fontos lehet elgondolkoznunk rajta.

 

Hinni Istenben.

Hinni önmagunkban

Hinni másokban.

 

  1. Hinni Istenben

 

A Biblia egyik történetében, mely Kapernaumban játszódott, példát látunk arra, hogy az alázatosság és a hit milyen csodákat tud eredményezni.

 

Jézust itt már tömegek kísérték az útján, látva mindazon csodákat, melyeket tett. A tömegből kivált egy ember, akinek a neve Jairus volt. Jairus nevének jelentése: akit Isten megvilágít, akit Isten felébreszt. A neve illik a történethez, előre vetíti a történéseket. Jairus Kapernaumban zsinagógai elöljáró volt, vagyis a zsinagóga első embere. Lelki fájdalma erősségére utal, hogy ő maga mint a kapernaumi zsinagóga elöljárója ment oda Jézushoz és kért. Egy olyan ember, egy parancsnok, aki nem ahhoz szokott, hogy ő kérjen, akinek a hivatásához tartozott, hogy másokat folyamatosan irányított, utasított, vezetett… Reménytelen helyzetbe került. Nem egyszerűen meghajolt, hanem térdre esett. Kétségbeesetten. Magas hivatala ellenére nem szégyellt Jézus előtt alázattal viselkedni. Mintegy utolsó szalmaszálként, nem törődve a tömeggel, zsinagógai elöljáróként olyan mozdulatot tett, amely azt fejezi ki, hogy nagyobbnak tekinti Jézust önmagánál. Szándékosan esett térdre, mert alávetette magát Jézus hatalmának.

 

„Mi­kor még be­szél vala, odaj­övé­nek a zsi­na­gó­ga fe­jé­től, mond­ván: Le­á­nyod meg­halt; mit fá­rasz­tod to­vább a Mes­tert? Jé­zus pe­dig, a mint hal­lá a be­szé­det, a mit mondanak vala, azon­nal mon­da a zsi­na­gó­ga fe­jé­nek: Ne félj, csak higyj. És sen­ki­nek sem en­ge­dé, hogy vele men­jen, csak Pé­ter­nek és Ja­kab­nak és Já­nos­nak, a Ja­kab test­vé­ré­nek. És méne a zsi­na­gó­ga fe­jé­nek há­zá­hoz, és látá a zűr­za­vart, a sok síránko­zót és jaj­ga­tót. És be­men­vén, mon­da né­kik: Mit za­va­rog­tok és sír­tok? A gyermek nem halt meg, ha­nem al­szik. És ne­ve­tik vala őt. Ő pe­dig ki­küld­vén valamennyit, maga mel­lé vevé a gyer­mek­nek aty­ját és any­ját és a vele le­vő­ket, és be­mé­ne oda, a hol a gyer­mek fek­szik vala. És meg­fog­ván a gyer­mek­nek ke­zét, monda néki: Ta­lit­ha, kúmi; a mi meg­ma­gya­ráz­va azt te­szi: Le­ány­ka, né­ked mon­dom, kelj föl. És a le­ány­ka azon­nal föl­ke­le és jár vala. Mert ti­zen­két esz­ten­dős vala. És nagy cso­dál­ko­zás­sal cso­dál­ko­zá­nak.”[2]

 

„Ne félj, csak higgy” – mondta Jézus. Mekkora csodának vagyunk tanúi ebben a szentírásrészben, és micsoda érzelmeket hozhatott ez elő?!

 

A félelemnek, melyet akár naponta megélhetünk, a gyökere sokszor a hitetlenség, ezért a félelem és a hit teljesen ellentétes, összeférhetetlen, egymást kölcsönösen kizáró valóságok. A félelmeink tompító erővel hatnak ránk, a hit pedig motiváló, cselekedetekre buzdító erővel munkálkodik bennünk.

 

„Higgyetek Istenben; higgyétek el, hogy ő van, és hogy ő teremtett minden dolgot, a mennyben is és a földön is; higgyétek el, hogy minden bölcsesség és minden hatalom birtokában van, a mennyben és a földön is; higgyétek el, hogy az ember nem fogja fel mindazon dolgokat, melyeket az Úr felfogni képes.”[3]

 

  1. Hit által bízni magadban

 

Ismeretségi körömben jó pár alkalommal hallom azt a gondolatot, hogy „én ilyen ember vagyok”, „nem tudok megváltozni”. Ezzel ellentétben látom a ti életeteket, akik Krisztus tanításait követitek, és látom rajtatok a pozitív változást.

 

Biztos vagyok benne, hogy a változást mindenkinek önmagában kell elkezdeni. A megtérés személyes kapcsolatra épül.

 

Mivel az ember önálló és szabad akaratú személy, Isten ezt tekintetbe veszi, hiszen Ő teremtett így minket. Mennyei Atyánk fontosnak tartja, hogy a Vele való kapcsolat személyes legyen, és kivárja, amíg ezt egy szabad döntés alapján hozza létre az ember. Mert Ő senkire sem akarja rákényszeríteni magát. Ez ellentétben állna a végtelen szeretetével.

 

Van egy csodálatos festmény, melyet nagyon szeretek. Ezen Jézus áll egy ajtó előtt. A Jelenések könyvében is olvashatunk erről.[4] Jézus kopog az ember házának – szívének – ajtaján. Nem kopogás nélkül tör rá, hanem udvariasan kopog és vár. Jól látható a képen, hogy az ajtón Jézus oldaláról nincs kilincs. Ennél finomabban nem is lehetne megfogalmazni Jézus Krisztus és az ember kapcsolatát. Várakozik türelemmel – van, akinél évtizedekig –, és csak akkor lép be, amikor az ember kinyitja az ajtót és behívja Őt.

 

Ez jelzi a tökéletes barátságot és egységet. Jézus Krisztus befogadása nem passzív jelenlét az életünkben, hanem ezáltal vezetést, segítséget, irányítást, vigasztalást kapunk. Ha az ember Neki adja a szívét, Krisztus megtölti azt az örömével és isteni erejével. Ezt a személyes döntést és odaadást, hogy beengeded Őt az életedbe, semmi mással nem lehet helyettesíteni. Ezt a döntést mindenkinek egyénileg kell meghoznia.

 

Jézus Krisztus evangéliuma nem kötelezettség; ez egy ösvény, melyet szerető Mennyei Atyánk jelölt ki számunkra, s amely boldogsághoz és békéhez vezet ebben az életben, továbbá egy számunkra még felfoghatatlan beteljesedéshez az eljövendő életben.

 

Nyisd ki az ajtót, és engedd be Őt!

 

Isteni eredetünk és jövőnk van. Fontos, hogy ne feledjük, kik vagyunk!

 

Ha hitet gyakorolunk és hiszünk, bízunk az Úrban, az megváltoztatja a nézőpontunkat sok dologban. Ráébredünk, hogy mindaz a kétség, melyet egyes élethelyzetek eredményeznek, csökken azáltal, hogy szabad akaratunkból Krisztus tanításait követjük a mindennapokban.

 

  1. Hinni és bízni másokban

Talán a misszionáriusi munka és a szolgálattétel egyik fő gondolata lehet az, hogy higgyünk abban, hogy mások is képesek a változásra. E tevékenységek egyik legfőbb célja, hogy segítsünk másoknak Krisztushoz jönni, valamint megtenni azokat a változtatásokat, melyek ahhoz szükségesek, hogy visszatérjenek a színe elé.

 

Jelen időszakban különösen nagy szükség van mindenkire. Szükségünk van arra, hogy egymás erősségeire összpontosítsunk, ne koncentráljunk a hibákra, és segítsünk egymásnak az Úr közelében maradni.

 

Amikor olyan módon bánunk másokkal, amilyenek addig voltak, nem pedig annak megfelelően, amilyenek lehetnek, akkor azzal visszahúzhatjuk őket. Biztos vagyok abban, hogy mi is képesek vagyunk a múltbéli hibák megbocsátására és elfelejtésére. Képesek vagyunk hinni abban, hogy az emberek meg tudnak változni. Képesek vagyunk túltekinteni a gyengeségeken, és rámutatni azokra a jó tulajdonságaikra, melyeket ők esetleg nem is látnak magukban. Az a feladatunk, hogy ne olyannak lássuk az egyéneket, amilyenek, hanem amilyenekké válhatnak.

 

Jézus Krisztus hitt másokban, mert annak látta őket, akivé válhatnak. Amikor embereket gyógyított, megkérdezte: 'Van hited?' Majd miután meggyógyította őket, azt mondta: 'Hited meggyógyított téged'. Segített másoknak felismerni, hogy valami nagyot cselekedtek – hogy a hitük lehetővé tette a csodát.

 

Nelson elnök a következőt mondta egy világméretű áhítaton:

 

„Megígérem neked – nem a melletted ülőnek, hanem neked –, hogy bárhol is légy a világban, bárhol is légy a szövetség ösvényén – még akkor is, ha ebben a pillanatban nem pontosan az ösvény közepén haladsz –, ha őszintén és kitartóan végzed azt a lelki munkát, amely szükséges azon elengedhetetlen lelki készség kifejlesztéséhez, hogy megtanuld meghallani a Szentlélek suttogásait, akkor megígérem neked, hogy rendelkezésedre fog állni minden olyan iránymutatás, amelyre valaha is szükséged lesz az életben. Válaszokat fogsz kapni a kérdéseidre az Úr módján és az Ő idejében.”[5]

 

Nagyszerű, felemelő gondolatok a prófétától, melyben érezzük a bizalmat, a szeretetet, az útmutatást irányunkban. Az öröm igazi forrásához vezet minket.

 

Pál apostol ezt írta a Rómabeliekben:

 

„Mert kí­ván­lak ti­te­ket lát­ni, hogy va­la­mi lel­ki aján­dé­kot kö­zöl­hes­sek ve­le­tek a ti meg­erő­sí­té­se­tek­re, azaz, hogy együtt fel­buz­dul­junk ti ná­la­tok egy­más hite ál­tal, a ti­é­tek meg az enyém ál­tal.”[6]

 

Csodálatos útmutatás ez ahhoz, hogyan tudunk sikeres gyülekezeteket, egyházközségeket létesíteni. Együtt, közösen, bízva, biztatva és felemelve egymást.

 

A Korinthusbeliekhez írt levélben a szeretetről van szó és a következőt olvashatjuk:

„Min­dent el­fe­dez, min­dent hi­szen, min­dent re­mél, min­dent el­tűr.”[7] Kicsit szabadon átfogalmazva: „Ha szeretsz valakit, hűséges leszel hozzá, nem számít mibe kerül. Mindig hiszel benne, mindig a legjobbra számítasz tőle, és mindig kitartasz mellette, hogy megvédd őt.”

 

Jézus azt szeretné látni, hogy úgy hiszünk másokban, ahogyan Ő hisz bennünk. Ő megerősítette a körülötte levő embereket. Amikor ránézett az emberekre, látta bennük a lehetőséget, és hogy Isten mire teremtette őket. A legjobbat hozta ki az emberekből azáltal, hogy azt mondta: „Hiszem, hogy meg tudod tenni. Tudom, hogy meg tudod tenni.”

 

Számunkra is fontos ez a bizalom embertársaink felé.

 

Jézus ezt mondta: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.”[8] Olyan egyszerűen fogalmazott! Mit kell tennünk? Szeretnünk. Bíznunk egymásban.

 

Összefoglalva tehát: higgyünk Istenben; higgyünk önmagunkban, hogy tudunk változni a hitünk erősödése által; higgyünk másokban, hogy ők is képesek a változásra.

 

Tudom, mert érzem az életemben, hogy Mennyei Atyánk gondoskodása vesz minket körül, és hogy a Fia, Jézus Krisztus, a mi Megváltónk vezet minket. Hálás vagyok Nekik, hogy a mindennapokban a segítségünkre vannak, hogy jó irányba tudjunk fejlődni. Bizonyságom van róla, hogy önzetlen szeretettel vannak irántunk, mellyel jó példát mutatnak nekünk az embertársainkkal való kapcsolatainkban.

Jézus Krisztus nevében, ámen.

 


[1] Russell M. Nelson elnök: Előre haladva. 2020. októberi általános konferencia.

[2] Márk 5:35-41

[3] Móziás 4:9

[4] Lásd Jelenések 3:20

[5] Izráel nagy reménysége. Világméretű áhítat Nelson elnökkel és feleségével. 2018. jún. 3.

[6] Rómabeliek 1:11

[7] 1 Korinthusbeliek 13:7

[8] János 13:34