Az egyház tagjaiként nemcsak testi, hanem lelki jóllétre is törekszünk.
Az egyik legfontosabb dolog, amit szeretnénk elérni, az a béke; eléréséhez pedig a legjobb út a belső béke megtalálása. Amint azt a Szabadító mondta: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”[1]
Sajnos ezt a belső békét könnyű elveszíteni, különösen a világ mai állapotában, ahol az erőszak egyre csak fokozódik. Ez az erőszakosság, így vagy úgy, de még a mi otthonainkba is behatol, és mostanra már elfogadtuk, hogy ez az élet rendje. Egyre gyakrabban hallom az emberektől a következő kijelentést: „Megbocsátok, de nem felejtek.” Sőt, még ezt is: „Megfizetsz azért, amit tettél!”
A megbocsátás olyan erény, melyet mindannyiunknak ki kell fejlesztenünk és ápolnunk kell magunkban. Gordon B. Hinckley elnök egy alkalommal ezt mondta: „Úgy gondolom, talán ez a legnagyszerűbb erény a földön, és bizonyosan a legszükségesebb is. Annyi durvaság és bántalmazás, türelmetlenség és gyűlölet van. Oly nagy szükség van bűnbánatra és megbocsátásra!”[2] A szentírások – az ősiek és a maiak egyaránt – nagy hangsúlyt fektetnek e nagyszerű tantételre.
A megbocsátás és a bűnbánat mindig együtt jár: nem tarthatunk bűnbánatot megbocsátás nélkül, és nem bocsáthatunk meg bűnbánat nélkül.
A megbocsátást a kígyómarás hasonlatával szemléltethetjük. Amikor valaki megsért vagy megbánt téged, az olyan, mintha megmarna egy kígyó, ami gyakran komoly sérüléseket tud okozni, emiatt a gyógyulás folyamata hosszúra nyúlhat, és közben nagy fájdalmakat kell elviselned; de ahogy az minden sebbel történni szokott, idővel ez is beheged és begyógyul. Olykor mérges kígyó marja meg az embert, és a méreg a sebben marad. Ugyanez mondható el a sértődöttségről, a gyűlöletről, a bosszúvágyról és az igazságtétel követeléséről. Ezek átveszik az uralmat a szívünk felett, és – ahogy az a méreg esetében is történik – nem tudjuk begyógyítani a sebünket. A megbocsátás az az ellenszer, mely meggyógyítja ezeket a méreg ejtette sebeket: megbocsátás nélkül lehetetlen hozzáférni a gyógymódhoz. Ne legyünk olyanok, mint számos izráelita, akit tüzes kígyók martak meg.[3] Rálelhettek volna a gyógymódra, ha rátekintenek a rézkígyóra, melyet Mózes az Úr parancsára készített, és amely a Szabadítót és az Ő engesztelését jelképezte. De mivel nem így tettek, elvesztek.[4]
A Szabadító és az Ő engesztelése az egyetlen útja annak, hogy megtanuljunk megbocsátani: a nehéz helyzetekben nincs más módja a megbocsátásnak. Az engesztelés az az ellenszer, mely bármely sebet képes meggyógyítani és beforrasztani, még a legnehezebb esetekben is, amelyekre látszólag nincs orvosság. Az engesztelés hatalma nem rögtönzés kérdése: időnként nehéz alkalmazni, és olykor sok erőfeszítést igényel, de bárki számára elérhető, aki szeretné. Egy újkori kinyilatkoztatásban az Úr ezt tanította nekünk:
„Azt mondom tehát nektek, hogy meg kell bocsátanotok egymásnak; mert aki nem bocsátja meg testvérének a vétkeit, az kárhoztatva van az Úr előtt; mert őbenne marad ott a nagyobb bűn. Én, az Úr, annak bocsátok meg, akinek megbocsátok, de tőletek megköveteltetik, hogy minden embernek megbocsássatok.”[5]
A házasságban a megbocsátás jelenti az örökkévalóságra szóló házasság elérésének kulcsát. Sok házaspárt látok, akik nem bocsátanak meg egymásnak holmi apróságokat, és egyre csak halmozzák a harag és gyűlölet mérgét; amikor aztán összevesznek, mindent kiadnak magukból, ami az idők során felgyűlt, a kapcsolatuk pedig komoly károkat szenved. Látok olyan házasságokat, ahol szinte egyáltalán nincsenek türelemmel egymás iránt, ahol a legkisebb hibákat sem viselik el, és a bolhából valóban elefántot csinálnak. Családunk kebelén kell leginkább gyakorolnunk a megbocsátást, emlékezve arra, hogy megbocsátás nélkül nincs felmagasztosulás.
Végül pedig a megbocsátás közvetlenül összefügg a jószívűséggel, ahogy azt Moróni próféta is kijelentette:
„De a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart; és jó sora lesz annak, akiről az utolsó napon úgy találtatik, hogy rendelkezik ezzel. Imádkozzatok tehát, szeretett testvéreim, szívetek minden erejével az Atyához, hogy eltöltsön benneteket ez a szeretet, melyet mindenkinek megadott, aki igaz követője Fiának, Jézus Krisztusnak; hogy Isten fiaivá legyetek; hogy amikor megjelenik, akkor olyanok legyünk mint ő, mert a maga valóságában fogjuk látni őt…”[6]
Azért imádkozom, hogy életünk során mindig képesek legyünk eljutni a megbocsátáshoz; ha így teszünk, hasonlóbbak leszünk a Szabadítóhoz, és az Ő igaz tanítványaivá válunk.
[1] János 14:27
[2] Vö. Megbocsátás. 2005. Októberi általános konferencia.
[3] 5 Mózes 21:4–9
[4] Alma 33:20
[5] T&Sz 64:9–10
[6] Moróni 7:47–48