Július 15-én hazánkba látogatott Axel Leimer elder, területi hetvenes, aki egy ihletett esti beszélgetést keretében számos megfontolandó tanítást osztott meg a megjelent egyháztagokkal és érdeklődőkkel. Az ő gondolatait foglaljuk most össze.
Minden elhívás lehetőség az alázatra
Leimar elder kifejtette, hogy az egyházban kapott új feladatok mindig nagyszerű alkalmat adnak arra, hogy az ember alázatot gyakoroljon. Könnyen lehet, hogy az ember nem érzi magát felkészültnek egy adott elhívás betöltésére, de fontos emlékezni arra, hogy a felhatalmazás minden elhívás esetében megelőzi a gyakorlásához és felmagasztalásához szükséges hatalmat. Ez a hatalom azonban nem jön automatikusan: ima és alázat kell az elnyeréséhez.
Ez a folyamat egyúttal az állandó tökéletesedésünk része.
Mindazok, akik megtértek, tisztában vannak a saját és a körülöttük lévők tökéletlenségeivel. Tudják azt is, hogy az evangélium viszont tökéletes és igaz. Nem feledhetjük, hogy életkorunktól és elhívásunktól függetlenül mindannyian „Sion fiataljai” vagyunk, hiszen fiatalok vagyunk az evangéliumban, a tanulás elején tartunk. „Ha tehát egy tanárotok vagy vezetőtök hibázik – mondta Leimar elder –, ne felejtsétek, az Úrnak van humorérzéke! Legközelebb lehet, titeket hív el oda.”
Tökéletesség a bukás ellenére
Leimar elder felhívta a figyelmet egy látszólagos ellentmondásra: miközben semmilyen tisztátalan dolog nem léphet be Isten jelenlétébe, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy senki sem tökéletes.
Az ellentmondás feloldásához felidézett egy olyan alkalmat, amikor 700 fő előtt beszélt egy egyházi konferencián. Amikor feltette a kérdést, hogy a teremben helyet foglalók közül ki a tökéletes, váratlanul egy nőtestvér keze emelkedett a magasba. Természetesen Leimar elder megkérdezte, miért véli úgy, hogy tökéletes. A válasza ez volt: „Két órája keresztelkedtem.” Nos, a nőtestvér tényleg tökéletesen bűntelen lehetett abban a percben. Amikor azonban hibákat követünk el, mondta a hetvenes, akkor bűnbánatot tartunk és igyekszünk megváltozni, amilyen gyorsan csak lehet. Ha így teszünk, akkor újra és újra olyan bűntelenek lehetünk, mint a keresztelőmedencéből való kilépéskor.
Isten tudta, hogy el fogunk bukni. A botlás, az esés mindig is a terv része volt. Kisebb bűneinket megbeszéljük az Úrral, a nagyobbakat a papsági vezetőinkkel. Vasárnap pedig veszünk a szentségekből, hogy megújítsuk a szövetségeinket. Ha megbánjuk a bűneinket az Úr felé, akkor ez egy hetenkénti megújítássá válik. Az Általános Konferenciákat és a cövekkonferenciákat leszámítva átlagosan 48-szor veszünk a szentségekből minden évben. Az Úr tudta, hogy szükségünk lesz rá.
Jézus a következő parancsolatot adta: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Máté 5:48). Ennek ellenére nem vagyunk azok, és Isten tudta ezt. Akkor mit jelent ez a parancsolat? Nyilván nem jelenti azt, hogy senki sem jut majd be a celesztiális királyságba. Segít a kérdés megértésében, ha felidézzük, hogy amikor a Szabadító a fenti hasonlattal élt, még halandó volt. Miután meghalt és feltámadt, már így fogalmazott: „legyetek tökéletesek, éppen úgy, ahogyan én” (3 Nefi 12:48). Bármilyen messze is jutunk tehát a tökéletesedés felé vezető úton, azt a halandóságban nem érhetjük el, szögezte le Leimar elder.
Szabadulás – tökéletlenségből a tökéletességbe
A 3. Hittételünk így szól: „Hisszük, hogy Krisztus Engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az Evangélium törvényeinek és szertartásainak.”
Ki szabadulhat meg tehát? Az egész emberiség, nem csupán néhányan. Vagyis ez a lehetőség mindenki számára adott, ha engedelmeskedik az evangélium törvényeinek és szertartásainak. Erre úgy is utalunk néha, mint a mindvégig kitartásra, mondta a hetvenes.
Amennyiben van templomi ajánlásunk és hibázunk, de a helyes módon bűnbánatot tartunk és megtisztulunk, akkor annak ellenére, hogy nem vagyunk tökéletesek, az interjún őszinte válaszokat tudunk adni. Mindenkinek lehetősége van erre az evangélium parancsolatai és törvényei értelmében, ahogy az Úr azokat nekünk megadta. Ha mindvégig kitartunk, ha életünk végéig érdemesek maradunk a templomra, akkor még mindig nem leszünk ugyan tökéletesek, viszont lehetőségünk lesz élni az engesztelés törvényével.
Krisztus lesz az, aki tele fogja tölteni a csészénket. Ő fogja hozzátenni a hiányzó részt, miután mi már mindent megtettünk.
Találkozás a Szabadítóval
Leimar elder arra buzdította a hallgatóságot, hogy mindenki gondoljon az élete legjobb pillanatára. Egy celesztiális pillanatra, amikor minden tökéletes, és arra vágyunk, hogy megállítsuk az időt. Egy olyan pillanatra, amikor a félelmünk, az aggodalmaink eltűnnek és minden rendben van. Valószínűleg ez a családunkhoz kötődik vagy a keresztelkedésünkhöz. Ilyen lehet, amikor az ember először tartja kezében az újszülött gyermekét, vagy egy jól sikerült családi esten van túl. Vajon milyen lehet az, amikor találkozunk a Szabadítóval? Az egy celesztiális pillanat lesz?
Leimar elder felidézte, hogy amikor a feltámadt Krisztus a nefitákkal találkozott, mindenkit magához hívott, hogy az apostolaihoz hasonlóan ők is megérintsék a kezeit, oldalát és lábait. Az emberek pedig sorra elé járultak, hogy megérinthessék. Ez egy nagyon személyes, bensőséges esemény volt. Egy celesztiális pillanat.
Ez egyúttal a mindannyiunkra váró személyes találkozás mintája is. Van egy szentírás, mely szerint az Úr „szeretetének karjai örökre átölelnek” (2 Nefi 1:15). Ez a vers segít nekünk elképzelni milyen is lesz a találkozás. Egyszer mindannyian Jézus Krisztus előtt állunk majd. Ő lesz a Szószólónk az Atyánál. Ha igazlelkű emberek vagyunk, akkor megérinthetjük a sebeit, ő pedig megölel minket. Ez egy celesztiális pillanat lesz. Ez a találkozó létfontosságú lesz és személyes. Jézus ott lesz mellettünk Mennyei Atyánknál, és ezt az ölelést és celesztiális pillanatot kiterjeszti a Mennyei Atya jelenlétében. És emiatt léphetünk be az Atya jelenlétébe.
A tekintetünk tehát a Szabadítóra legyen és az Ő szertartásaira irányuljon. Arra a Szabadítóra, akit már mindannyian ismertünk, mielőtt a földre jöttünk – emlékeztetett Leimar elder.
Felhatalmazás és erő a missziós munkában
Leimar elder a tanítás jelentős részét a missziós munkának és az azt kísérő csodáknak szentelte. Mint elmondta, mindannyian azért vagyunk itt, hogy Krisztus felé vegyük az irányt, és arra hívjuk az embereket, hogy Őhozzá jöjjenek.
Az Úr nem azzal bízta meg a misszionáriusokat, hogy mindenkivel beszéljenek, hanem a választottakkal. Vajon a választottak jobbak a többieknél? A választottak nem az elit vagy a krém. A választottak azok, akik azt választották, hogy megnyitják a szívüket. Őket kell megtalálni, jelentette ki a hetvenes. Ez hogyan történik? Leimar elder válasza egyszerű volt: ima által. Emlékeztetett rá, hogy minden elhívásban, bármiről legyen is szó, különbség van a felhatalmazás és a hatalom között. A felhatalmazás jeleként a misszionáriusoknak van egy kártyájuk a prófétától, mely szerint ők misszionáriusok. Az erő vagy hatalom teljesen más dolog – az nem jön magától.
Tudjuk, hogy az apostolok látták, hogyan gyógyított Jézus. Ők is megkapták a melkisédeki papságot, és ők is elmentek gyógyítani. Van egy történet a szentírásban, melyben egy apa eléjük hozta a beteg fiát, de az apostolok felhatalmazásuk ellenére mégsem tudták meggyógyítani. Utána a Szabadítóhoz vitték, aki azt mondta, hogy az a gonosz lélek nem megy ki csak sok böjt és ima által (lásd Máté 17:14-21).
Leimar elder arra bátorította a teremben lévő érdeklődőket, hogy osszák meg a misszionáriusokkal való találkozásukat. Az egyik érdeklődő hölgy (azóta egyháztag) elmondta, hogy özvegyként sok nehézséggel nézett szembe, és az Úrhoz imádkozott segítségért. Amikor a misszionáriusok becsöngettek hozzá, kinyitotta előttük a folyosó ajtaját, de azt hitte, hogy valamelyik párt aktivistái és be akarta zárni az ajtót. Ekkor azonban sugalmazást érzett, hogy mégis beszéljen velük. A misszionáriusok is elmondták, hogy aznap reggel azért imádkoztak, hogy megtalálják azt, aki már készen áll az evangélium befogadására. Az utcán, majd pedig a lépcsőházban ismét imádkoztak. Ezután a felvonóban megnyomták az egyik emelet gombját, az emeleten pedig csak ezt a csengőt.
A hetvenes rámutatott, hogy mekkora jelentősége volt ebben a történetben is az imának. A misszionáriusok általa alázatossá váltak és nem a saját akaratukat követtétek, így az Úr tudta őket irányítani. A legjobb ajánlás, amelyet egy misszionárius kaphat, az az Istentől jövő ajánlás, mondta Leimar elder. Ezután a saját missziójából osztott meg két történetet.
Fiatal misszionáriusként egy nap a társával céltalanul mentek az utcán, majd elértek egy útelágazáshoz. Reggel imádkoztak, hogy merre menjenek, így amikor odaértek, a társa azt mondta, hogy menjenek balra – és rámutatott egy házra. Odamentek és becsengettek, de eltelt egy kis idő, mire egy 19 év körüli fiú ajtót nyitott. Amikor elmondták a jövetelük célját, a fiú sírva fakadt. Elmondta, hogy azért nem tudott hamarabb az ajtóhoz jönni, mert az édesanyjával a nappaliban imádkoztak, hogy Isten küldjön valakit, aki segíthet a reménytelenül nehéz sorukon.
Egy másik alkalommal ajtóról ajtóra haladva kopogtattak. Éppen Leimar elder került sorra. Egy idősebb ember állt az ajtóban és nem tűnt boldognak. „Valami olyasmi jött ki a számon, ami nem tudom hogyan került bele – emlékezett vissza a hetvenes. Ezt mondtam: »Mi Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza misszionáriusai vagyunk és az Úr elküldött minket, hogy megmondjuk neked, hogyan lehetsz együtt az elhunyt feleségeddel.« Elképzelhetitek a megrökönyödést az arcán. Megkérdezte: »Melyik barátom küldött?« Azt feleltem, hogy mi nem ismerjük a barátait, csak az Úr küldött. Ekkor behívott minket és elmondta, hogy az előző nap temette el a feleségét.”
„Vajon megtagadhatjuk ebben Isten erejét? – tette fel Leimar elder a költői kérdést. Nem. Nem lesz ott a tévében, a műsorokban, de attól ez még hatalmas csoda. Az Úr ismer mindannyiunkat.”
Az Úr a mi támaszunk
A területi hetvenes kihangsúlyozta: meg kell tanulnunk még jobban hagyatkozni a Úrra és kevésbé a saját erőnkre. Ez vonatkozik a családunkra, a munkahelyünkre és az életünk minden területére. Azt javasolta, hogy az életünk nagy döntéseinél, jelentős kihívásainál mindig térdeljünk le és vonjuk be az Urat. Ez kellene legyen az alap. Arra kell figyelnünk, hogy mit mond az Úr. Alá kell vetnünk magunkat az Úr akaratának, ahogyan Nefi a keresztelkedése által alávetette magát az Atya akaratának minden dologban (2 Nefi 31. fejezet). Ha a Mennyei Atya, illetve az evangélium minden parancsolatának alávetjük magunkat, akkor tudásra teszünk szert, és nem leszünk félrevezetve.
Zárásként Leimar elder kijelentette: Magyarország a csodák földje a mai napokban. Bár az egyháztagok előtt álló egyes kihívások változtak a pionír idők óta, de az igazság változatlan maradt. Ugyanaz az igazság segít az egyháztagoknak szembenézni az új kihívásokkal, Magyarországon is.