Az Angliai London Déli Misszió egyeztető tanácsgyűlésén (ahol közösen tanácskoznak a cövekelnökök, a misszióelnök és a területi hetvenes) az a hagyomány, hogy minden gyűlés kezdetekor megnéznek egy összeállítást a megelőző három hónap során megkeresztelt összes egyháztagról készült fényképekből. A fényképeken az új egyháztag gyakran fehér ruhában, a családtagjaival, misszionáriusokkal és az őt megkeresztelő személy társaságában szerepel.
A közelmúltban az egyik fénykép látványa különösen megindított. Ott állt fehér ruhában, karját egy másik férfi vállán nyugtatva az egyik kedves barátom, Clive. Eszembe jutott, hogy majd’ 20 évvel korábban én álltam vele együtt egy hasonló képen.
1998-ban Clive-nak számos olyan élményben volt része, amelyek lelki éhségérzetet keltettek benne. Miután az egyik munkatársától kapott egy Mormon könyvét, fogta magát, és elkerékpározott a Slough egyházközség gyülekezeti házához, hogy részt vegyen egy istentiszteleten. A tanulás vágyával lépett be az ajtón. Püspökként én üdvözöltem őt, és nagy örömmel hallottam, hogy többet szeretne megtudni az egyházról. Pont volt ott két misszionárius, akik onnantól nagy lelkesedéssel viselték gondját új barátjuknak. Néhány nehéz döntést és jelentős változtatást követően Clive pár hétre rá megkeresztelkedett, és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaként rálépett a hit és az elkötelezettség útjára.
Sok évvel később, már egy másik cövek és egyházközség tagjaként, Clive megragadta a lehetőséget, hogy az egyik munkatársának meséljen az egyházról. Számos beszélgetést követően – s mivel erős késztetést érzett rá – adott a barátjának egy Mormon könyvét (amelybe beleírta a bizonyságát).
Valamivel később Clive egyházközségében is felvázolták a Területi terv három összetevőjét: „Hozz egy barátot”, „Válj lelkileg és fizikailag önellátóvá”, illetve „Találj egy őst”. Ahogy Clive ott ült, elgondolkodott azon a barátján, akinek odaadta a Mormon könyvét. Odafordult a feleségéhez és azt mondta: „Van egy barátom, akit elhívhatok az egyházba.”
A sugalmazást cselekvés követte Clive részéről, és felhívta a barátját. Elhívta istentiszteletre, és megegyeztek, hogy a parkolóban fogja várni a gyűlések előtt. Eljött a vasárnap, ahogy a barátja is, aki élvezte a gyűléseket, és úgy érezte, hogy örömmel fogadták. Később megismerkedett a teljes idejű misszionáriusokkal is, akik tanították neki a beszélgetéseket. El tudjátok képzelni, milyen nagy örömöt érzett Clive, amikor pár héttel később a barátja megkérte, hogy keresztelje meg őt? Boldogan tett eleget ennek a felkérésnek!
Ez volt az a fénykép, melynek látványa annyira megindította a szívemet aznap.
Jézus így tanított: „És ha úgy lészen, hogy minden napotokon munkálkodtok, bűnbánatot kiáltva e népnek, és csupán egy lelket hoztok énhozzám, mily nagy lesz a ti örömötök ővele Atyám királyságában!”[1]
Clive azért érezhette ezt az örömöt, mert követte a Területi Elnökség felhívását, és meghívta a barátját az egyházba. Bár korábban már számos alkalommal beszélgetett vele az evangéliumról, és adott is neki egy példányt a Mormon könyvéből – csupa csodálatos cselekedet –, az igazi öröm azután érte, hogy követte a Lélek késztetését, és átadta azt a meghívást. Maga a meghívás oly fontos és szükséges volt, hisz anélkül a barátja talán soha nem kezdett volna az egyházi gyűlésekre járni, és talán soha nem tért volna meg Jézus Krisztus evangéliumához.
Meggyőződésem, hogy a sugalmazott felkérés, melyet mindegyikünk kapott – miszerint „Hozz egy barátot Őhozzá” –, mindannyiunk által követhető és alkalmazható a saját életünkben. Clive példája egy a sok közül, melyek mindegyike arról az örömről tesz bizonyságot, amely mások meghívásából származik. Láttam és személyesen is tapasztaltam ilyen példákat.
Kívánom, hogy mindegyikünk törekedjen sugalmazásra annak érdekében, hogy felismerjük a lehetőségeket barátaink meghívására. Legyen továbbá hitünk és elkötelezettségünk ahhoz, hogy ennek megfelelően cselekedve át is adjuk a meghívást, hogy mi is érezhessük ugyanezt az örömöt.
[1] Tan és a szövetségek 18:15