Szeretjük azokat az időszakokat az életünkben, amikor legyőzhetetlennek érezzük magunkat. Éles ellentétei ezek azon sokkal kevésbé örömteli időszakoknak, melyek részei mindannyiunk életének. Az olyan gyengéd élmények után, mint amikor azt érzem, a bűneim megbocsátattak; amikor azok, akiket szeretek, jó döntést hoztak; amikor úgy érzem, hogy egy nagyszerű beszéd vagy lecke közvetlenül a szívemhez szól – pompás érzés ragad magával.
Nemrég, amikor egy ilyen élményemre visszatekintve megpróbáltam azt szavakba önteni, azon kaptam magam, hogy úgy emlegetem: „felderült” a bensőm. Ragyogóbbnak, könnyebbnek és pozitívabbnak éreztem magam. Tudtam, hogy a gondjaim nem fognak eltűnni, de több erőt éreztem magamban ahhoz, hogy szembenézzek velük. Találtam egyfajta bátorító boldogságot, amely színt vitt az életem hétköznapi élményeibe, még a kihívások közepette is.
Amikor megkértek ennek a beszédnek a megírására, eszembe jutottak a Szabadító nefitákhoz intézett szavai: „Bizony, bizony mondom nektek, reátok bízom, hogy ti legyetek e nép világossága.[1]”
E két gondolat ekkor összekapcsolódott a fejemben. Igazán „felderültem” az evangélium által, isteni gyengédségként kapott boldogságtól! Majd pedig az volt a kötelességem, hogy ne csak élvezzem az általa nyújtott vigaszt, hanem engedjem, hogy a körülöttem lévők is lássák a világosságot. A Szabadító így folytatta „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. [H]a gyertyát gyújt az ember, akkor véka alá teszi azt? Nem, hanem gyertyatartóra, és az világosságot ad mindenkinek, aki a házban van; Engedjétek tehát, hogy úgy ragyogjon világosságotok ezen nép előtt, hogy láthassák a jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti Atyátokat, aki a mennyben van.[2]”
Látom, hogy a boldogságnak, amely a mennyből árad felém, nem csak az a célja, hogy engem áldjon meg, hanem másokat is. Engednem kell, hogy lássák a boldogságot, amelyet kaptam, és a jó dolgokat, amelyek elvégzésére serkent.
Nincs is jobb módja az evangélium megosztásának, mint láthatóan boldognak lenni, miközben megéljük, igaz? Az az állítás, miszerint úgy oszthatjuk meg leghatásosabban az evangéliumot, ha boldogok vagyunk, tökéletesen illeszkedik a boldogság nagyszerű tervéhez[3]. Ebbből fakadóan, ha ki akarjuk venni a részünket e nagyszerű és utolsó egybegyűjtésből, nem tudom, mi módon tehetnénk ezt meg jobban annál, mint hogy időnket az Úr módján való boldogság keresésével töltjük. Ez úgy hangzik, mint az a fajta misszionáriusi munka, amelyre mindannyiunknak készen kellene állnunk feliratkozni.
Ha időt szakítunk arra, hogy emlékeztessük magunkat, hogy boldogok vagyunk; hogy a boldogságunk Istentől kapott ajándék; és hogy a legnagyobb boldogságot mindig abban leljük, ha Mennyei Atyánk terve szerint éljük az életünket, akkor „megtartásra való nép[4]” leszünk.
Péter apostol ezen gondolatokat másképp fogalmazta meg. Ő ezt a sugalmazott javaslatot tette: „Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, a ki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről”[5].
Az evangéliumból fakadó boldogság, reményt ad a kihívásaim közepette. Nem lenne bölcs dolog a részemről úgy tenni, mintha ezek a kihívások nem léteznének, de dönthetek úgy, hogy az utamba akadó boldog pillanatokra összpontosítok, és nem engedem, hogy az élet gondjainak kellemetlen „vékái” eltakarják azokat előlem és mások elől. Inkább meg próbálhatom engedni, hogy ezen boldogság fénye bevilágítsa mindazt, amit én és a körülöttem lévők látunk.
[1] 3 Nefi 12:14
[2] 3 Nefi 12:14–16
[3] Lásd Alma 42:8
[4] 1 Péter 2:9
[5] 1 Péter 3:15