Gyermekkorom egyik legbecsesebb ajándéka, amelyet a szüleim megosztottak velem, a templom iránti szeretetük volt. Az Úr házában való hódolat iránti vágyuk állandó volt és soha meg nem ingott, annak ellenére, hogy hosszú és drága volt az út a legközelebbi templomba.
A ’80-as évek vége felé, a Svájci Bern templom felújítása idején a családunk Frankfurtba utazott. Ma is tisztán emlékszem arra a napra, amikor megérkeztünk a templomhoz. Még csak kilencéves voltam, és bár a fivéremmel sokszor kísértük el szüleinket a templomba, ez az élmény más volt számomra. Amikor beléptünk a templomszállóba, az öröm és az otthonosság olyan érzése fogott el, amilyet addig még soha nem tapasztaltam. Emlékszem, ott ültem ezzel a számomra új érzéssel, miközben elárasztott a magába ölelő szeretet. Emlékszem arra is, ahogy édesanyám elmagyarázza, hogy ezeket az érzéseket az Úr Lelke adta, aki így tett nekem bizonyságot arról, hogy az Úr szent házában vagyok. Bár akkor még nem teljesen értettem, egyértelmű volt számomra, hogy amit érzek, az egy személyes ajándék az Úrtól.
A Kr. e. X. században, miután sok nemzedék telt el anélkül, Izráel népe végre templomot épített az Úrnak. A Királyok könyvében feljegyezték a Salamon király által elmondott felszentelési imát. A király összehívta a népet, hogy egy felszentelési szertartást és egy ünnepet ajánljanak fel az Úrnak. Miután a szövetség ládáját behelyezték a „szentek-szentjébe”1, felhő ereszkedett le a templomra és „az Úr dicsősége töltötte vala be az Úrnak házát”2. Hasonlóan ahhoz, amint azt a sivatagban vándorló atyáikkal tette, az Úr a saját jelenléte világos megnyilvánulását ajánlotta fel népének a templomban.3 Az Úr nem tett különbséget egy szövetekből készült ideiglenes szent hajlék és egy kőből készült drága szent hajlék között: mindkettőt elfogadta, mivel azok a nép által éppen akkor felajánlható legnagyobb áldozatot jelképezték.
A felszentelési ima részeként Salamon király többször is könyörög: „hallgasd meg a te szolgádnak… könyörgését”4, valamint azért, hogy hallja meg az Ő népét, amikor bűnbánatot tartanak és az Ő háza felé fordulnak. Imája közben Salamon jól tudja, hogy a templom nem csupán népeket és nemzeteket áld meg, hanem kifejezetten egyéneket és családokat is, ezért hozzáteszi: „A ki akkor könyörög és imádkozik, legyen az bárki…, ha elismeri kiki az ő szívére mért csapást, és kiterjeszténdi kezeit e ház felé: Te hallgasd meg a mennyekből, a te lakhelyedből és légy kegyelmes, és cselekedd azt, hogy kinek-kinek fizess az ő útai szerint, a mint megismerted az ő szívét”5.
Az évek során az a személyes öröm és szeretet, melyet aznap Frankfurtban éreztem, egyre inkább Mennyei Atyánkról való tudássá és az Ő mélyebb megértésévé fejlődött, és megáldott azzal, hogy megtapasztaljam az Ő szeretetét és személyre szabott tanácsait. A templomban idővel megtanultam, hogy az Úr ismeri „az én szívemre mért csapást”, és hall engem, amikor hittel járulok a templomba. Amit még megtanultam, az az, hogy a Krisztussal a templomban kialakítandó személyes kapcsolat és az Ő megismerése áldozathozatalt, hitet és vágyat igényel. Bednar elder szavaival szólva: „Különbség van az olyan, egyházba járó, tizedfizető egyháztagok között, akik alkalmanként elsietnek a templomba, hogy gyorsan részt vegyenek egy szertartásülésen, és azon egyháztagok között, akik hithűen és következetesen hódolnak a templomban.”6
Nelson elnök pedig ezt tette hozzá: „Lehet, hogy a templomok építése és fenntartása nem változtatja meg az életeteket, de az az idő, amelyet a templomban töltötök, biztosan meg fogja!”7 Fedezzük fel mindannyian az Ő szent házában folytatott hódolat örömét, ahol Isten ismeri a „szív[ünk]re mért csapást”5 és meghallgatja könyörgéseinket4.
1. 1 Királyok 8: 6
2. 1 Királyok 8:10–11
3. Lásd 2 Mózes 33:7–11
4. 1 Királyok 8:28–30
5. 1 Királyok 8:38–39
6. Vö. David A. Bednar: Tisztességgel viselj nevet és tisztet! Általános konferencia, 2009. ápr.
7. Vö. Russell M. Nelson: Példás utolsó napi szentekké válni. Általános konferencia, 2018. okt.
