Misszionáriusként tapasztaltam meg először, milyen magabiztossággal érezni a Szent Lelket. Ez nem azt jelenti, hogy korábban ne éreztem volna a Lelket, inkább azt, hogy nem tudtam, hogy érzem azt. Emlékszem, hogy már azelőtt éreztem a Szentlelket az életemben, hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjává váltam volna. A Lélek próbált engem érzéseken keresztül vezetni, amelyek hasonlítottak az olyan már ismert útmutatókhoz, mint a lelkiismeretem. Habár hasonlítottak egymásra, sejtettem, hogy a Lélek érzései nem egyeznek meg a lelkiismeretemmel, de hasonlóképpen a Lélek érzései is rendkívül finomak tudnak lenni, és könnyen elnyomhatják őket a vetálytársak.
Mindannak ellenére, hogy még nem tudtam mindent a Lélek érzéseiről, megtanultam bízni bennük, mikor éreztem őket. Emlékszem, hogy ezek az érzések segítettek nekem eldönteni, hogy csatlakozzam az egyházhoz; megerősítettek engem mások szolgálatában; buzdítottak a bűnbánatra; és izgatottsággal töltöttek el, amikor igazságokról tanultam és felismertem az élet szépségeit. Ezen érzések által megbizonyosodtam arról, hogy Jézus Krisztus evangéliuma nagyon fontos forrása boldogságomnak. Azt akartam, hogy az evangélium része legyen a saját és a szeretteim életének.
Mivel nem tudtam őszintén úgy jellemezni az érzéseimet, hogy égővé vált a keblem1, és nem éreztem úgy, hogy a szívemben lévő gyengéd érzések felérnének a tüzes, határozott kijelentésekkel, amelyeket sok szenttől hallottam a böjti és bizonyságtételi gyűléseken, úgy gondoltam, hogy nem rendelkezem a mennyből jövő megígért meggyőződéssel. Minél többször hasonlítottam magam másokhoz, annál jelentéktelenebbnek tűnt az én tapasztalatom. Noha hálás voltam ezekért az útmutatást nyújtó érzésekért, nem váltam magabiztossá abban, miszerint azok a gyengéd érzések a Szentlélektől jövő megígért érzések lettek volna.
Misszionáriusként szinte mindennap tanultam valamit másoktól, akiknek az életét átszőtték az Lélek útmutatásai. Ekkor történt, hogy Pál írásai révén világosságra leltem. Megértettem, hogy amikor Pál a „Léleknek gyümölcséről” beszélt, a Lélek azon részéről írt, amelyet megtapasztalunk – a gyümölcsöt végül is ízlelni szoktuk. Azt próbálta megosztani, hogy a Lélek érzései milyen ízűek voltak számára. Azt tanította, hogy „a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség”2. Egy gyümölcs ízét nem tudnám egy-két szóval leírni. Így volt ez Pál leírásával is a Lélek gyümölcséről – ízek választékát írta le, amelyeket akkor tapasztalt, amikor az Úr Lelkét érezte. Olyan ízek voltak ezek, amelyeket én is tapasztaltam az érzéseimben. Ez megerősítést, megértést és magabiztosságot nyújtott. Ha Pál útmutatást kapott a Lélektől, akkor én is!
A Lélek gyümölcsének kiemelkedő ízei az én és a mások tapasztalata szerint különbözőek, ám egyenértékűek voltak. Nem azért ízleltem meg, hogy mások élvezhessék azt, és az általuk tapasztalt ízek nem nekem valóak voltak. A saját javunkra ízlelünk, és mi nyerünk általa iránymutatást.
Azóta igyekszem elősegíteni és figyelmesen követni a Lélek ezen örömteli és útmutatóul szolgáló érzéseit. Mindig az élet boldogabb ösvényein tartanak engem.3 A tapasztalom megerősíti, hogy amikor úgy tűnik, alig éreztük eleget ahhoz, hogy követhessük, az „alig elég” épp elég ahhoz, hogy úgy dönthessük, követjük.
Azon igyekezetünk során, hogy több isteni iránymutatást vonzzunk be az életünkbe, követhetjük Nelson elnök bátorító meglátását: „Semmi sem nyitja meg annyira a mennyeket, mint a fokozott tisztaságnak, a pontos engedelmességnek, az őszinte keresésnek és annak kombinációja, hogy naponta lakmározunk Krisztus szavain a Mormon könyvéből, illetve rendszeresen időt szentelünk a templomi és családtörténeti munkára.”4
Lábjegyzet:
[3] Efézusbeliek 5:9. Az efézusbeliek tanítása során Pál is megerősítette, hogy „…a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van”.
[4] Russell M. Nelson: Az egyházra vonatkozó kinyilatkoztatás, az életünkre vonatkozó kinyilatkoztatás. Liahóna, 2018. május
