Még mindig emlékszem, amikor 12 éves koromban a gyülekezeti elnököm behívott vasárnap reggel az irodájába, és elmondta nekem, hogy az Úr azt kívánja, hogy elrendeljenek diakónusnak. Emlékszem arra az átható érzésre, melyet annak a gondolata keltett, hogy elnyerhetem a papságot, az Úr hivatalos képviselője lehetek, felhatalmazva arra, hogy az Ő nevében cselekedjek. Olyan mélységes volt ez az érzés, mintha tényleg az Úr beszélt volna hozzám a gyülekezeti elnökömön keresztül. Emlékszem, mintha hallani véltem volna az Úr gyengéd hangját, amint így szól: „Ez az Úr akarata, Ő beszél hozzád.” Olyan átható volt ez az érzés, hogy örökre megváltoztatta a szívem.
Az interjú közben az elnök elmagyarázta, hogy a legfontosabb feladat számomra az úrvacsora kiosztása lesz vasárnaponként, vagyis hogy segítsem az Urat a legszentebb szertartás közben. Úgy éreztem, hogy maga az Úr bízott rám egy nagy felelősséget. Aztán amikor a gyülekezeti elnök a fejemre helyezte a kezeit, hogy elrendeljen diakónussá, nagy örömet éreztem, és felhatalmazást arra, hogy cselekedjek az Úr és a számomra legfontosabb dologban.
Még mindig emlékszem, hogy minden vasárnap reggel azért imádkoztam, miközben istentiszteletre mentem, hogy felkérjenek az úrvacsora osztására, és betölthessem a szerepet melyre az Úr felkért, vagyis hogy segítsek neki abban, ami az Őszámára és számomra a legfontosabb. Mindig, mikor elhangzott a nevem, hogy a többiekkel együtt osszam az úrvacsorát, ezt gondoltam: „Az Úr ismét megválaszolta az imámat ezen a vasárnapon.” Az sem zavart, hogy mindig ugyanazt a két-három diakónust szólították fel vasárnaponként. Engem nem zavart. Nekem ez nem a számokról vagy az emberi logikáról szólt, hanem a Lélekről. Tudtam, hogy az Úr hívott engem, és minden egyes alkalom válasz volt az imámra, melyet a gyülekezeti ház felé menet mondtam el. Határozottan hittem abban, hogy az Úrnak szüksége van rám, és nem jöttem rá, hogy igazában nekem volt szükségem Őrá.
Ezeken az emlékeken gondolkodva három tantételt tanultam a lelki önellátásról.
Az első, hogy amikor tevékenyen veszünk részt az úrvacsorán, – mindegy, hogy vesszük-e vagy osztjuk azt, – és őszinte szívvel és teljes szándékkal tesszük, akkor az életünkben olyan igazi erőt érezhetünk, amely megérinti szívünket, megnyitja elménket és segít nekünk lelkileg növekedni. Ez a különleges erő az evangélium tanításaihoz kapcsolódik, ahogy azt a Szabadító tanította: „Ezért annak szertartásaiban megnyilvánul az isteniség hatalma.” (1)
„Ezért annak szertartásaiban megnyilvánul az isteniség hatalma.” (1)
Minden alkalommal, amikor részt veszünk az evangélium szertartásaiban – például az úrvacsorán vagy a templomi szertartásokban –, érezhetjük az isteniség hatalmát. Ez egy olyan erő, amely megújítja a lelkünket, megváltoztatja a szívünket, megerősíti a hitünket és segít nekünk lelkileg önellátóvá válni. Uchtdorf elnök így folytatta: „Az alapvető evangéliumi tantételek szerinti élet hatalmat, erőt és lelki önellátást biztosít minden utolsó napi szent életében.” (2)
„Az alapvető evangéliumi tantételek szerinti élet hatalmat, erőt és lelki önellátást biztosít minden utolsó napi szent életében.” (2)
Az alapvető evangéliumi tantételek szorosan kapcsolódnak a szertartásokhoz, és minden alkalommal, amikor részt veszünk bennük, több erőt kapunk és lelkileg önellátóbbak leszünk.
A második tantétel, melyet megtanultam: az Úrnak tett szolgálat – amilyet diakónusként én is végeztem –, minden alkalommal megerősít, amikor válaszolunk az Ő hívására. Más szóval, minél többet adunk az Úrnak, annál több erőt és hatalmat kapunk Tőle, avagy minél többet szolgálunk, annál inkább önellátóak leszünk lelkileg.
Végül pedig azt tanultam meg, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit a hatalom első tantétele. Ő azt mondta: „Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok.” (3)
„Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok.” (3)
A fiatal diakónus hite, aki útban az istentiszteletre azért imádkozott, hogy elvégezhesse a legfontosabb dolgot, amelyre az Úr felkérte, azóta hatalmas növekedésen ment keresztül. Minél jobban közeledtem hozzá, annál jobban közeledett Ő hozzám, és segített mindig lelkileg önellátónak lennem. Ezért örökké hálás leszek az Úrnak.
(1) Tan és a szövetségek 84:20.
(2) Dieter F. Uchtdorf: Krisztusi tulajdonságok – a szél a szárnyaink alatt. Liahóna, 2005. november.