Jó néhány évvel ezelőtt hatalmas éjszakai vihar vonult el az otthonunk felett. Csupán néhány perc és számos villámlás után a kislányunk, Manon bemászott hozzánk az ágyba. A feleségem, Véronique meg szerette volna nyugtatni őt, ezért az ablakhoz vitte és azt mondta: „Ne félj! Nézd, milyen szépek az égen a fények!” Ám ebben a pillanatban egy hatalmas villám szelte át az eget ijesztő csattanással. Véronique ijedten hátralépett, Manon pedig még inkább meg volt rettenve.
Aznap éjjel az elemek erejét figyelve önkéntelenül is a Szabadítónk, Jézus Krisztus, mindenek Teremtője jutott az eszembe, valamint a mi Mennyei Atyánk, aki az Ő Egyszülött Fiát adta, hogy megmentsen minket. A világegyetem legfigyelemreméltóbb tettét vitték véghez: megtisztították előttünk az örök élet elnyeréséhez vezető utat.
Aztán Mózesre gondoltam, akit hatalmába kerített a félelem, amikor a Szabadító Izráel megszabadítására kérte. Az Úr azt kérdezte tőle:
„Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr? Most hát eredj és én lészek a te száddal, és megtanítlak téged arra, a mit beszélned kell.”[1]
Az Úr hangja bizonyára mennydörgésként hatott Mózesre. Mózeshez hasonlóan mi is felelősek vagyunk Izráel egybegyűjtéséért a békesség földjére, Sion cövekeibe. Függetlenül attól, hogy mi módon tudjuk kifejezni magunkat, hittel kell mennünk előre. Képesnek érezzük magunkat annak megtételére, amit az Úr elvár tőlünk? Érezzük a felelősségünket Izráel egybegyűjtésében? Ez természetesen magunkkal, a házastársunkkal és a saját gyermekeinkkel kezdődik.
Bár a feleségemet és a lányunkat nagyon megrémítette a vihar, én azt gondoltam magamban: Remélem, esni fog, mert mostanában nagyon meleg volt. Az eltérő nézőpontok eltérő cselekedetekhez vezetnek. Mi hol állunk akkor, amikor az élet nem a legkönnyebb úton, nem azon az úton vezet minket, amelyre mi rá szerettünk volna térni? Miközben egyre hevesebbé vált a vihar, Joseph Smith is eszembe jutott, akit gyakran nyomasztottak az oly fiatalon reá nehezedő feladatok. Sokszor térdre borult, hogy Mennyei Atyánkhoz könyörögjön. E pillanatok között talán az volt a leginkább megható, amikor Liberty fogházában az Úrtól elhagyatottnak érezte magát. Az Úr azt mondta neki:
„És ha verembe vetnek, vagy gyilkosok kezébe, és halálos ítéletet mondanak rád; ha levetnek a mélybe; ha tajtékzó hullámok ármánykodnak ellened; ha ádáz szelek válnak ellenségeiddé; ha az egek sötétséget gyűjtenek, és az elemek mind összefognak, hogy eltorlaszolják az utat; és mindenekfelett, ha magának a pokolnak az állkapcsa tárja is ki nagyra a száját utánad, tudjad, fiam, hogy mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd. Az Ember Fia mindezek alá ereszkedett. Te talán nagyobb vagy őnála? …ne félj tehát attól, amit az emberek tehetnek, mert Isten örökkön örökké veled lesz.”[2]
Ezek a szavak bizonyára beteg és fáradt testén átcsattanó mennydörgésnek érződtek. Ám mivel a Szabadítónktól érkeztek, megadták neki az ahhoz szükséges erőt és reménységet, hogy továbbhaladhasson a nehézségei ellenére is. Vajon mi eléggé térdre borulunk ahhoz, hogy elnyerjük az Ő erejét és reménységét?
Az Úr gyakran a Szentélek gyengéd, csendes hangját használja arra, hogy szóljon hozzánk, megvigasztaljon, figyelmeztessen, utat mutasson nekünk és megnyugtasson minket. Ezt teszi a kétség pillanataiban, valamint a zűrzavar, a kétségbeesés, illetve végveszély idején. Ahhoz, hogy biztosan mindig meghalljuk ezt a halk hangot, a csendes pillanatokban hozzá kell szoknunk a meghallásához, vagy inkább a megérzéséhez. Akkor legyen bármily gyengéd is, villámcsapáshoz hasonlóan be fog hatolni a szívünkbe és az elménkbe.
Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.
[1]2 Mózes 4:10–12
[2]T&Sz122: 7–9