Egy vasárnap este hazafelé menet történt ez velem. A buszon ültem várakozva arra, hogy elinduljunk, amikor hallottam mögülem, hogy a vezető éles hangon ráparancsol valakire, hogy azonnal szálljon le, mert nincs olyan állapotban, hogy utazzon. A személy egy spicces férfi volt, aki felháborodott, csúnyán szitkozódva elutasította a parancsot, mondván, hogy van bérlete és haza akar utazni. A sofőr erősködött, fenyegetőzve, hogy nem indul el, és hogy a többi utas fog emiatt szenvedni, ha nem száll le. A férfi szitkozódott és továbbra is makacsul ellenállt. Erre a sofőr megsértődött és beült a sofőrülésbe láthatólag eldöntve, hogy nem indul el.
Az egész úgy 30-40 másodpercig tartott, és az emberek közül senki sem lépett közbe, még azután sem, hogy a sofőr otthagyta a férfit. Mindenki vagy elfordult belemélyedve a könyvébe, mobiltelefonjába, vagy éppenséggel végignézte az esetet, de nem tett semmit. Senki nem akart kiválni a tömegből, hogy megoldja a helyzetet. Én már az elején odafordultam, figyeltem, és párszor az eset alatt eszembe jutott, hogy tenni kellene valamit. Tudtam, hogy sűrűn imádkozom azért a lelki bátorságért, hogy ha kell, merjek igazlelkűen kiállni valamiért, és tudtam, hogy Isten fog majd olyan helyzetet teremteni, ahol gyakorolhatom ezt. De bármikor is jött el ilyen, mindig félelem előzte meg a cselekvést – ha egyáltalán cselekedtem. És most is. Ahogy figyeltem a dolgok folyását, elrebegtem egy gyors imát: Istenem, segíts, hogy mit tegyek. Mégis, ahogy a sofőr visszament a fülkébe, én is elfordultam tőlük, rettegve attól, hogy tegyek valamit. Vagy talán attól, amit tenni készültem? Bár még nem tudtam, mi lesz az.
Aztán hirtelen támadt egy gondolat a fejemben: hívj neki kocsit, és egy barátom neve is eszembe jutott, akiről tudtam, hogy segítene. És anélkül, hogy elgondolkodtam volna ezen, felálltam, odamentem, és valami ilyesmit mondtam: “Uram, megtenné, hogy leszáll, hogy az utasokkal elindulhasson a busz? Én pedig hívok önnek egy kocsit, mely hazaviszi.” Már a mondatom felénél tiltakozni kezdett, hogy ő haza akar menni, mire azt mondtam: “Rendben, hívok önnek egy kocsit.” Erre az azelőtt 10 másodperccel még dühös, szitkozódó ember már a második mondatom elején elkezdett felállni, felkapni a mankót amivel járt, és elindulni lefelé. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e, mert láttam rajta, hogy tényleg nem tud egyenesen járni, de elutasította.
Ahogy együtt leszálltunk továbbra is szidta a sofőrt, hogy hogyan bánt vele, mire én védeni kezdtem őt, hogy csak aggódik az utasok testi épsége és a busz tisztasága miatt. Bár ezt nem mondtam, de később eszembe jutott, hogy csak betartotta azokat a szabályokat, amiket mindenkinek kellene. Lent aztán elkezdtem telefonálni a barátomnak, reménykedve abban, hogy el is tud hozzánk jönni. Míg ezt tettem és a busz elment az utasokkal, a férfi végig beszélt, kissé spiccesen de érthetően, kétszer is megemlítve, hogy ő is hívő. Nem tudom miért emelte ezt ki kétszer is, én nem beszéltem semmit neki arról, hogy én is az vagyok. Végül szólt, hogy ne hívjak neki autót, elmegy majd a következő busszal, s ebben maradtunk.
Nem tudom pontosan, hogy mi üthetett belém, de úgy érzem, hogy Isten Szentlelkén keresztül intelligenciát kölcsönzött nekem. Tiszteletteljes, nyugodt, határozott, szép beszédű lettem, és úgy vélem, ez a viselkedés változtatott egy háborgó, dühödt embert 10 másodperc alatt kezes báránnyá. Talán látta rajtam, hogy őszintén segíteni akarok. Talán érezte a szavaimban, hogy úgy beszélek vele, mintha ember lenne, s nem mint egy olyan valakivel, akire ráparancsolnak, mert veszélyes lehet a buszra vagy a többiekre.
Egy biztos. Ez nem én voltam. Isten felerősítette ezeket az erényeket bennem, hogy mindenki jól járjon. Az utasok jól jártak, mert el tudtak menni a busszal, és mert talán láthattak egy olyan példát, hogy miként kellene viselkedni egy olyan helyzetben, ami mindenkinek rossz. A sofőr is jól járt, mert tiszta maradta busz, és megmaradt a tisztelete, nem alázták meg. Úgy érte el Isten rajtam keresztül, hogy leszálljon a spicces férfi, hogy nem alázta meg senki a sofőrt. A spicces úr is jól járt, mert nem került komolyabb összetűzésbe senkivel, egy kicsit később – remélem – eljutott haza, s az ő megalázása nélkül tanult arról, hogy milyen következménye van annak, ha ittasan buszra száll.
Talán azt gondolhatnánk, hogy egyedül én nem jártam jól, de ez sem áll meg. Bár igaz, hogy úgy 10 perccel később értem haza emiatt, de úgy érzem, én nyertem a legtöbbet: az eset után leírhatatlan öröm költözött a szívembe, hogy tudok lassan, hittel azzá a férfivá válni, akivé Isten akarja, hogy legyek: erős, hithű, béketeremtő, feddhetetlen. Mert: “Boldogok a békességre törekvők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.” Máté 5:9
A boldogságot megtapasztaltam. Hogy az eset után mit gondoltak rólam az utasok vagy a sofőr, azt nem tudom, mert nem figyeltem rá. De az biztos, hogy Isten él, segít és vezet, és ha valaki figyel rá, akkor abból nem csak ő, hanem körülötte mindenki jól jár.