Bármilyen elfoglalt is vagyok, a vasárnapokért élek[1]
A középiskola után két nagyon intenzív évet kezdtem meg, hogy felkészüljek a francia Grande École elkezdésére. E két megterhelő év után a hallgatók a felvételi vizsgákon mérettetnek meg egymással annak reményében, hogy felvételt nyernek a legelitebb tanintézményekbe. Az osztályom többi tanulójához hasonlóan én is nagyon keményen dolgoztam. A diákok szó szerint egész nap és késő este is tanulnak. Elég gyorsan felismertem, hogy ha vasárnap nem tanulok, az két év múlva komoly számbeli hátrányokkal jár majd rám nézve. A többi tanulóhoz képest 14 teljes héttel leszek tanulmányilag lemaradva. Mikor az édesapám látta, hogyan vívódok a józan ész és a hit között, Jethró módján szólt hozzám: „Matthieu, amit fontolgatsz, helytelen. Nem kellene vasárnap tanulnod.” A szívem először fellázadt e tanács ellen. Végtére is az édesapám nem tudhatja, min megyek keresztül. De amint a vihar lecsendesült, úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát. És ezt soha nem is bántam meg. Felbecsülhetetlennek bizonyult, hogy „dolgai[m]at nem te[ttem]”[2] a sabbaton. Nemcsak hogy kipihent voltam minden hétfő reggel, amikor a többi osztálytársam kimerült volt az egész hétvégés folyamatos tanulás miatt, de ezek az évek lényegi szerepet játszottak a lelki fejlődésemben. Mindaz, amit aközben tapasztaltam, hogy vasárnaponként belevetettem magam a szentírásokba, jelentős mértékben elmélyítették lelki gyökereimet az elkövetkező évek tekintetében.
E két embert próbáló év végén az összes tervezett vizsgát letettem, és bár messze voltam attól, hogy a legkitűnőbb hallgató legyek, elég pontot szereztem ahhoz, hogy felvegyenek az egyik legjobb olyan iskolába, melyről mindig is álmodtam, de soha nem gondoltam, hogy sikerülhet. Ez segített bizonyságot szereznem arról, hogy „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van”[3]. Ebből az élményből megtanultam, hogy a sabbat napja valóban a lelki felfrissülés nélkülözhetetlen forrása, melyhez az osztálytársaim nem juthattak hozzá. Akárcsak az izráeliták, akik a vadonban mannán éltek, ám a sabbat napján nem gyűjthettek mannát, én is megtanultam, hogy ha bízom Istenben azáltal, hogy nem tanulok vasárnap, az előnyömre, nem pedig hátrányomra válik. Mert Isten a parancsolattal együtt elkészíti az utat is.
Ésaiás jól tudta, hogy a sabbat napja korántsem terhes, sőt, gyönyörűség lehet a számunkra: „Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, [saját] beszédet sem szólván: Akkor gyönyörűséged lesz az Úrban; és én hordozlak a föld magaslatain, és azt mívelem, hogy Jákóbnak, atyádnak örökségével élj; mert az Úr szája szólt!”[4]
A sabbat páratlan módon nyújt megpihenést számunkra rohanó világunk gondjaitól, és segít nyugalmat találnunk a média által bombázott életünk közepette. Annak az ideje ez, hogy visszavegyünk a tempóból, és belépjünk az elmélkedés világába. A templom egy szent hely, ahogyan a sabbat szent idő. Olyan nap ez, amikor a családra összpontosítunk: örvendezünk, megerősítjük a kapcsolatainkat és együtt hódolunk. A lelki fejlődés napja, a bizonyságtétel napja, az ellankadt térdek megerősítésének napja. Amíg eljutunk odáig, hogy örökre a celesztiális birodalomban éljünk, a sabbat nyújtja a legjobb heti felkészülést ahhoz, hogy celesztiális lényekként éljük a mindennapjainkat.[5] Hiszen a sabbat lényege a csodás úrvacsoravétel, amely által a lelkünk közösségre jut az Úrral, megújulnak a szövetségeink, és megadatik nekünk, hogy gyógyuljon a lelkünk. A sabbat napjában megtaláljuk az Urat.
Köszönöm az Úrnak a sabbatot. Az valóban maga a gyönyörűség.
[1] Jeffrey R. Holland elder, Világméretű vezetőképző gyűlés, kerekasztal-beszélgetés (2008. február 9.).
[2] Ésaiás 58:13.
[3] Rómabeliek 8:28.
[4] Ésaiás 58:13–14.