Írta: Borsos Péter
második tanácsos a Budapest Magyarország Cövek Elnökségében
Ne engedjük, hogy a gyűlölet és a cinizmus pusztító mérge lelkileg megöljön bennünket! Ne hagyjuk, hogy a folyamatos háborgás és indulatok megkeserítsék az emberi kapcsolatainkat!
Hálás vagyok, hogy szólhatok hozzátok, még ha ilyen rendhagyó körülmények között is. Furcsa a szinte teljesen üres kápolnában beszélni. Kicsit hasonló lehet, mint amit a Fivérek érezhettek az általános konferencián, illetve, amit Mormon is érezhetett, amikor ezt mondta: „Íme, úgy beszélek hozzátok, mintha jelen lennétek, pedig nem vagytok.”[1]
Isten gyermekei vagyunk. Tudtuk, hogy a halandóság mivel jár majd, mégis a szentírások szerint ujjongva örültünk a lehetőség hallatán. Nem tudom, vajon a személyes körülményeink részleteit is pontosan ismertük-e, azonban bizonyosan tisztában voltunk azzal, hogy a halandóságban a körülmények nem lesznek tökéletesek:
- tökéletlen lesz a környezetünk,
- tökéletlenek lesznek az emberek körülöttünk,
- mi is tökéletlenek leszünk.
Mivel a földön mindenki hasonlóan tökéletlen és hiányosságokkal küzd, az itteni tökéletességre való törekvésünk része az is, hogy mihez kezdünk ezzel a körülöttünk és bennünk élő tökéletlenséggel.
Ez a tökéletlenség időnként végletesen frusztráló lehet saját magunk és mások esetében is. Ahogyan azt Holland elder is megjegyezte a 2013. áprilisi konferenciai beszédében: „Egyedül tökéletes Egyszülött Fia kivételével Istennek mindig csak tökéletlen emberek álltak rendelkezésére munkája elvégzéséhez. Ez bizonyára szörnyen bosszantó lehet számára, de megbirkózik vele – és nekünk is így kell tennünk.”[2]
Mivel mindannyian különböző mértékben és területen térünk el a tökéletességtől, ezért különbözünk a többiektől.
Mi ezzel a gond?
Az egyik legalattomosabb veszélyt számunkra a tökéletlenségből eredő megosztottság jelenti az egyházon belül és azon kívül egyaránt. A megosztottság veszedelmes időit éljük, és amint azt egy hónapja, az általános konferencián Uchtdorf eldertől hallottuk, „előfordulhat, hogy a dolgok előbb rosszabbodnak, és csak azután fordulnak jobbra”.[3] Oly sok tekintetben lehetséges megosztani az embereket, egy társadalmat, egy közösséget, hiszen mindezen csoportok között megtalálható:
- tanult vagy tanulatlan
- gazdag vagy szegény
- fiatal vagy idős
- férfi vagy nő
- hívő vagy ateista
- egyháztag vagy nem
- baloldali vagy jobboldali
- liberális vagy konzervatív nézeteket valló.
Nincsen rendben az, hogy ma reggel a szekrénybe nyúlva az fordul meg a fejemben, hogy a cövekelnökség tagjaként vajon felvehetek-e piros színű nyakkendőt vagy sem. Higgyétek el, nincsen politikai állásfoglalás a választásom mögött.
E megosztottság pedig elkerülhetetlenül felébreszti bennünk az ellenkezés, az indulat, sőt, a gyűlölködés érzéseit. A kulcs a megosztottságból eredő gyűlölet leküzdésére az indulataink uralmunk alá hajtásában rejlik. Ha meggondoljuk, éppen ezt jelenti a bennünk élő „természetes ember” legyőzése, ami a halandóság legfőbb kihívása. Ha ugyanis nem uraljuk az indulatainkat, akkor az indulataink uralnak bennünket.
Az általam nagyra becsült Placid atya, aki 10 évet töltött a kommunista Szovjetunió számtalan kényszermunka-táborának egyikében, kifejtette, milyen szabályok segítették számára és rabtársai számra azt, hogy nemcsak ép bőrrel, de ép elmével éljék túl a sanyargattatásaikat. E tanácsok közül mindössze azt az egyet emelem ki, amely a témához kapcsolódik:
„Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó.”[4]
Neal A. Maxwell elder a következőképpen fogalmazta meg ezt:
„A nagy kihívás tehát az, hogy tudatosan engedjük-e vagy sem, hogy a velünk megtörténő rossz, rosszat tegyen velünk. Ez az életbevágó különbség a csapás és a tragédia között. Önrendelkezésünk középpontjában azon szabadságunk áll, hogy egészséges hozzáállást alakítsunk ki bármilyen körülménnyel kapcsolatban, amelybe csak kerülhetünk.”[5]
A gyűlöletről és az indulatról mindig a mérges kígyó tanmeséje jut eszembe, amely talán sokak számára ismert. Arról szól, hogy egy embert, akit megmart a mérges kígyó, oly mértékben elönt az indulat, hogy azonnal a kígyó után veti magát, és meg sem áll, míg nem végez támadójával. Mire azonban ezt az indulatainak engedelmeskedve véghez viszi, már nem marad ideje, hogy a saját sebét ellássa, így a méreg végül vele is végez.
Milyen találó a magyar nyelvben a méreg szó, mely egyszerre jelöli a testünket elpusztító szert és a lelkünket felemésztő indulatot is. A harag és gyűlölet lassan felszívódó méregként keseríti meg a lelkünket.
A gyűlölködés másik – legalább ilyen pusztító – megjelenési formája a cinizmus, amely éppily alattomosan mérgezi meg nemcsak a cinikus fél, hanem a környezetében élők lelkét is.
Ne engedjük, hogy a gyűlölet és a cinizmus pusztító mérge lelkileg megöljön bennünket! Ne hagyjuk, hogy a folyamatos háborgás és indulatok megkeserítsék az emberi kapcsolatainkat![6]
A közösségi média és különösen a Facebook nagyszerű új lehetőségeket biztosít az evangélium terjesztésére. Magyarország a világ élvonalába tartozik a közösségi média felületén végzett misszionáriusi munka terén, amióta a járvány az internetes felületre kényszerítette misszionáriusainkat. Ez a felület ugyanakkor a legkomolyabb kihívást is jelentheti számunkra.
Kedves testvérek! A cövekelnökség is éppoly aggódással figyeli hazánk közéleti eseményeit, mint talán mindenki más, mégis meg kell gondolnunk, hogy vajon elégedetlenségünk és indulataink kezelésének legjobb módja-e az, ha a közösségi médiában egymást hergelve adunk hangot ezeknek. Komoly aggodalommal szemléljük, ahogyan tiszteletben álló, tevékeny egyháztagjaink – akiket szívből szeretünk és tisztelünk – Krisztushoz méltatlan módon ütköztetik véleményeiket a legkülönbözőbb témákban a közösségi média felületein.
Az egyik komoly kihívás a közösségi médián szabadon eresztett indulatokkal az, hogy ezen felületen a kommunikáció főként írásban történik. Kommunikációs szakemberek már régen megállapították, hogy a hagyományos, személyes kommunikációs folyamat során az információ többsége – 70%-ot meghaladó része! – nonverbális jelekkel kerül átvitelre. Vagyis a legtöbb információ a szemkontaktus, az arcmimika, a hanghordozás és a testbeszéd révén kerül átadásra. Mindössze kb. 30%-nyi információ az, ami verbális úton megy végbe. A Facebook éppen azt a 70%-nyi információt képtelen átvinni. A másik akadály az írásos kommunikációnál az, hogy nem tudjuk, a fogadó fél éppen milyen élethelyzetben, milyen lelkiállapotban olvassa az üzenetet. Márpedig attól függően, hogy valaki éppen dühös vagy vidám, fáradt vagy energikus, mást és mást olvas ki ugyanazokból a szavakból.
Mielőtt újabb kirohanást intéznénk a Facebookon az éppen aktuális, bennünket bosszantó téma miatt, tegyünk fel magunknak egy igen fontos kérdést: van-e ennek értelme? Gondoljuk át: vajon ismerünk-e bárkit, akinek egy facebookos megjegyzés vagy vita során megváltozott a korábban szilárd állaspontja bármilyen ügyben. Illetve, vajon velünk előfordult-e már hasonló, amikor megváltoztattuk az addigi szilárd álláspontunkat azért, mert valaki kifakadt az ellenkező vélemény mellett egy facebookos kommentcsatározás során.
Ha valamivel elégedetlenek vagyunk, feldúltak és dühösek vagyunk miatta, akkor ne mondjuk vagy írjuk ezt le a Facebookon. Nézzük meg, mi az, amit a saját mikrokörnyezetünkben megtehetünk. Nagyra becsülöm azokat a testvéreinket, akik a politikai alternatívák szélesítése érdekében vállalják, hogy belépnek a politika zord arénájába, nyilvánosságra hozzák nézeteiket és érzéseiket, majd megmérettetik magukat. Mindannyian tehetünk valami – akármilyen aprónak tűnő – változást is a saját környezetünkben egy-egy bennünket bántó igazságtalanság vagy felháborító jogtalanság ellen. Ha semmi mást nem teszünk, mint hergeljük magunkat és ráborítjuk indulatainkat a közösségi média résztvevőire, azzal semmi mást nem teszünk, mint ezeket a frusztrációkat terjesztjük tovább másokra, őket is mérgezve az indulatainkkal.
Az egyik fontos üzenet, amely eljutott hozzánk a templom bejelentése kapcsán – amellett, hogy ez nagyszerű hír –, az volt, hogy fel kell készülnünk arra, hogy Sátán eddig sohasem látott hevességgel támad majd bennünket és mindenkit, aki a szövetség ösvényén igyekszik járni.
Az Úr háza fel fog épülni Magyarországon – nekünk pedig fel kell készülnünk erre.
Nem tudjuk, mikor, de hirtelen – talán előbb, mint gondolnánk – eljön majd a nap, amikor a társadalom, a körülöttünk élők szeme – mint Szauron vizsgáló szeme a Gyűrűk urában – hirtelen ránk szegeződik majd. Az emberek fejében ezerszámra fogalmazódik majd meg a gondolat: Kit ismerek, aki az egyház tagja?
Akkor pedig mindegy, milyen kiválóan megfogalmazott nyilatkozatokat tesz majd az egyház – a véleményüket és álláspontjukat az alapján fogalmazzák majd meg, amit rólunk tudnak, ahogyan bennünket ismernek, amit tőlünk láttak – a fizikai és a virtuális életünkben is.
Ha ezen a ponton rólunk az jut majd eszükbe, hogy „á, ő az, aki Krisztus könyörületéről és szeretetéről posztol, miközben saját hittársával vérre menő kommentháborút folytat az éppen aktuális politikai ügyekben”, akkor bizony, testvérek, elbuktunk.
Nem élhetünk kettős életet: vagy az Úr könyörületességében járunk vagy nem. A majdnem pedig nemet jelent.[7]
Vizsgáljuk hát meg a korábban tett kijelentéseinket, a korábban megfogalmazott nézeteinket, hogy azok összhangban állnak-e a krisztusi tulajdonságokkal, amelyeket közvetíteni szeretnénk! Ha pedig mi, fivérek, esetleg úgy érezzük, hogy minden Facebook-bejegyzésünk és hozzászólásunk rendben van, akkor kérdezzük meg nyugodtan a feleségünket – ő majd rávilágít a valóságra.
Mit tegyünk tehát, amikor a körülöttünk lévők nem a mi álláspontunkon vannak? Támogassuk őket az igazlelkűségben. A keserűség hangja sokszor az életünk nehézségeire adott válaszreakció. Hogyan támogassuk hát azt, akit keserűvé tettek a kihívások, ezért most a segítségünkre lehet szüksége?
Először is, ne ítéljük meg! Nem szükséges, hogy bármilyen álláspontot is megfogalmazzunk az illetővel kapcsolatban ahhoz, hogy megfelelő támogatást és segítséget nyújtsunk számára.
Másodszor, kerüljük a „tudom, mit érzel” kifejezést – mert nem tudjuk. Még akkor sem, ha egészen hasonló kihívásokkal kerültünk korábban szembe. Szinte bizonyos, hogy nem voltak pontosan egyformák a körülményeink. Ennek drasztikusabb változata az, amit én csak „nyomorúságlicitnek” szoktam nevezni. Biztosan ismerős a helyzet, amikor valaki azzal fordul hozzánk, hogy „olyan fáradt vagyok, tegnap rengeteget kellett dolgoznom”. Erre mi azzal próbáljunk segíteni rajta, hogy rálicitálunk, hiszen akkor az ő gondja egyből kisebb lesz: „Ne is mondd, én is szétdolgoztam magam, ráadásul a főnököm is egy akkora gazember…” A helyzet pedig ennél sokkal súlyosabbá válik, amikor igazán komoly kihívásokról, és szívfacsaró megpróbáltatásokról van szó.
Kedves testvérek! Amikor valaki körülöttünk elkeserítően nehéz időszakon megy keresztül, és a segítségünkre van szüksége, akkor nem megoldás kell számára, hanem együttérzés. Nem jótanács, hanem figyelem és meghallgatás. Hogy elmondjuk, mi ott vagyunk neki és mellette állunk.
Tudom, hogy Isten él, és Ő személyesen irányítja az Ő munkáját. A személyes tanúja vagyok annak, hogy az Ő szent háza magyarországi építését is személyesen irányítja.
Nelson elnök kérésének megfelelően engedjük hát, hogy az Úr uralkodjon az életünkben azzal, hogy elengedjük a bennünket leláncoló gyűlöletet mások iránt, valamint szeretettel és megértéssel fordulunk azok felé is, akik nem osztják a véleményünket és a nézeteinket.
Ha így teszünk, akkor még van egy kis időnk, hogy felkészüljünk a napra, amikor az Úr házának építése számunkra és az egész ország számára látható módon indul majd el, és a nagyvilág szeme ránk szegeződik.
Jézus Krisztus nevében, ámen.
[2] Jeffrey R. Holland: „Hiszek, Uram!”, 2013. áprilisi általános konferencia.
[3] Dieter F. Uchtdorf: Isten valami elképzelhetetlent tesz majd. 2020. októberi általános konferencia.
[4] A teljes idézet Böjte Csaba testvér Facebook bejegyzésében (https://www.facebook.com/bojte.csaba.98/posts/1948180151990506):
„Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”
– Olofsson Placid
Placid atya a kényszermunkahelyén Szovjetunióban nem gondolta, hogy 10 év rabság vár reá! Túlélte, és megosztja velünk a túlélésének a titkát! Most mi is gyalogolunk keményen ebben a koronavírusos járványban.... Nem tudjuk meddig tart, de egy dolgot tudunk, szeretnénk túlélni! Tanuljuk meg az idős szerzetestől a túlélés négy szabályát:
– Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van. Mi ezt úgy csináltuk, hogy nem engedtük, hogy valaki is elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni, akkor az első fél mondat után leállítottuk, és azt kértük, hogy beszéljen a szakmájáról. A tíz év alatt annyi szakmát tanultam, hogy borzasztó.
(…)
– A második szabály: Keresni kell az élet apró örömeit, mert az is van, csak azt nem vesszük észre. Nem volt könnyű megtanulnunk ott abban a nyomorúságban, hogy az életnek vannak apró örömei. Észre kell venni, és meg kell örvendezni, mert ez az életnek a művészete. (…)
– Most jön a harmadik szabály: Ha nem értek egyet azzal, hogy én hangya vagyok velük szemben, akkor nekem ebben a szituációban kell megmutatnom, hogy igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, különb vagyok, mint az a géppisztolyos. Ez mozgósítja az energiákat. (…) Ez apróság, de rengeteget jelentett az önbecsülésünknek. Akibe belerúgott tíz esztendeig, aki akart, akit meggyalázott az, aki akart, most megmutattuk, hogy különbek tudunk lenni. Számunkra rengeteget jelentett, hogy emberek vagyunk, hogy igenis különbek vagyunk, mint ők.
– A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést. Hozzáfűztük még azt is, hogy Ő, a hatalmas Isten, Ő is akarja, hogy túléljük, és ez valami nagyon nagy dolog volt.”
[5] Neal A. Maxwell: Men and Women of Christ, 1991.
[6] A folyamatos meddő háborgás és elégedetlenség óriási terhet ró a családtagokra, házastársra, gyermekekre, és az ő lelkükre is éppen olyan pusztító hatással bír, mint a háborgó fél lelkére.
[7] A majdnem kifejezés meglehetősen csalóka. Gondoljuk csak meg: ha valaki majdnem betartja a parancsolatokat, akkor majdnem kaphat ajánlást, amellyel majdnem beléphet a templomba, hogy majdnem megkösse azokat a szövetségeket, amelyek elengedhetetlenek a felmagasztosulásához, így majdnem Istennel lakhat majd.