Pál apostol háromnál is több évet töltött el a szentek között Epheszoszban. Ebben az időszakban az epheszosziak csodákat, gyógyításokat és bámulatos eseményeket tapasztaltak meg. Pál szavaival élve Isten közöttük lévő „igéje erősen nevekedik és hatalmat vesz vala”[1].
Azonban Pál prédikálása és Isten hatalmának megnyilvánulásai olyan mértékben felkavarták a hitetleneket, hogy Pálnak el kellett hagynia Epheszoszt. Egyik helyről a másikra menve prédikált, azonban mielőtt visszatért volna Jeruzsálembe, szükségét érezte annak, hogy még egyszer tanítsa és figyelmeztesse a barátait. Mivel Epheszoszba nem tudott visszamenni, elküldetett az ottani gyülekezet elöljáróiért. Emlékeztette őket arra, hogy Epheszoszban egész idő alatt azt tanította, ami „hasznos” volt nekik: „az Istenhez való megtérés[t], és a mi Urunk, Jézus Krisztusban való hit[et]”[2], majd így figyelmeztette őket: „viseljetek azért gondot magatokra és az egész nyájra, …mert …az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak [3]. Azt is hozzátette, hogy ezek a „gonosz farkasok” majd „fonák dolgokat beszélnek” azért, „hogy a tanítványokat maguk után vonják”.[4]
Miután visszatért Jeruzsálembe, elfogták és Rómába vitték. Bár lefoglalta őt az igaz evangélium prédikálása – még Rómában is, ahol börtönben volt, és tudta, hogy hamarosan véget ér az élete –, Pál sürgetést érzett arra, hogy írjon az egyház epheszoszi tagjainak.
Amikor személyesen jelen volt közöttük, Pál első cselekedete az volt, hogy „reájuk vetette kezét” és „szálla a Szent Lélek ő reájok”[5].
Ezúttal, amikor tanításként utolsó szavait írja szeretett barátainak és szolgatársainak Epheszoszban, Pál először megdicséri őket hitükért „az Úr Jézusban, és minden szentekhez való szere[tetükért]”[6]. Azt is elismeri, hogy bár korábban „holtak” voltak a vétkeik és a bűneik miatt, a „természet szerint haragnak fiai”, immár megeleveníttettek „együtt a Krisztussal” [7].
Pál összeveti az epheszoszi gyülekezet tagjai által egymás iránt még korábban, azt megelőzően megtapasztalt ellenségeskedést, hogy bűnbánatot tartottak, hitet gyakoroltak és befogadták a Szentlelket, azzal, hogy immár „polgártársai a szenteknek” és „a Lélek által” Isten háznépéhez tartoznak.[8]
A szíve mélyén lakozó vágyait is kifejezésre juttatja, amikor ezt mondja nekik: „Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt, …hogy adja meg nektek…, hogy… a szeretetben meggyökerezvén és alapot vetvén… megismerjétek a Krisztusnak… szeretetét, hogy ekképen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.” [9]
Annak érdekében, hogy segítsen a szenteknek eltelni Isten imént említett teljességével, Pál ezt követően részletesen felsorolja, milyen viselkedésmódok biztosítják azt, hogy ezek a jóravaló férfiak és nők ne szomorítsák meg „az Istennek ama Szent Lelkét”[10].
Azt mondja nekik: „Minden mérgesség és fölgerjedés és harag és lárma és káromkodás kivettessék közületek minden gonoszsággal együtt; legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett néktek.”[11]
Bár tudott az abban megnyilvánuló jóságukról, hogy bűnbánatot tartottak, volt hitük, és érdemesek voltak a Szentlélek megnyilvánulásaira, Pál figyelmeztette barátait azon szavak pusztító hatására, amely a nyájon kívüli gonosz farkasoktól, valamint a nyájon belüli gonosz beszédből eredhetnek.
Korábbi életében Saul a hívők elpusztítására használta a szavait, most azonban, miután elfogadta az Urat, Pál azt akarta, hogy a beszédmódja annak bizonyítékaként szolgáljon, miszerint már megváltozott, és annak ismertetőjegye legyen, hogy ő igaz hívő. Úgy tűnik, Pál arra utal, hogy nem elegendő részesülni a szertartásokban és rendelkezni a Szentlélekkel, mert az igaz hívők ismertetőjegye az egymás iránti kedvesség.
1. Apostolok cselekedetei 19:20
2. Apostolok cselekedetei 20:21
3. Apostolok cselekedetei 20:28–29
4. Apostolok cselekedetei 20:30
5. Apostolok cselekedetei 19:6.