Tekintve, hogy mennyire bonyolult a mai világ, sokszor túlságosan ishatalmas célkitűzésnek tűnhet az önellátás elérése. Ha azonban a hit szemszögéből tekintünk rá, akkor elérhető céllá válik. A Kézikönyv meghatározása szerint „az önellátás az a képesség, elkötelezettség és törekvés, hogy gondoskodjunk saját magunk és a családunk lelki és fizikai szükségleteiről.”[i] A szentírások a példák gazdag forrásaként szolgálnak arra vonatkozóan, hogy miként válhatnak Isten gyermekei önellátóvá. Vegyük például Lehi csoportjának kalandos utazását a vadonban. Lehi minden vagyonát hátrahagyta, hogy az Úr akaratát kövesse. Az Úr iránymutatásai – látomások, angyali látogatások, valamint a Liahóna útmutatásainak képében – enyhítették ugyan a vadon nehézségeit, azonban a vadon mégiscsak félelmetes hely maradt, az ő vándorlásukat pedig számos kihívás kísérte. A Mormon könyve beszámol az egyik különösen gyötrelmes eseményről, amikor is Nefi véletlenül eltöri az acélíját, és zsákmány nélkül tér vissza Lehi táborába. Miután ilyen súlyos csapás éri őket, Lehi csoportjának minden tagja – még maga Lehi is – zúgolódni kezd az Úr ellen. Logikusnak tűnik, hogy megbízható íj nélkül nem fognak tudni élelmet szerezni, és elpusztulnak. Nefi azonban felülemelkedik a zúgolódásra indító kísértésen, és az Úrba helyezi bizalmát. Bizalma jeleként Nefi fából készít íjat és nyílvesszőket a rendelkezésre álló szegényes erőforrások felhasználásával, és megkéri bűnbánó édesapját, hogy – mint próféta – tudakolja meg az Úrtól, Nefi merre találhatna zsákmányt. A kinyilatkoztatás a Liahónán keresztül érkezik, Nefi pedig bőséges élelemre lel.[ii]
Nefi eredményesen alkalmazta az önellátás tantételeit. Hogyan tehetjük mi is ugyanezt napjainkban? Mit tehetünk, hogy saját jelet küldjünk az Úrnak az Őbelé vetett bizalmunkról, amint azt Nefi tette? Fizikai szempontból úgy alkothatunk saját „íjat és nyílvesszőket”, ha belekezdünk egy oktatási programba vagy vállalkozásba. Ha végigvesszük az Utam az önellátás felé füzetet, és csatlakozunk egy egyházi önellátási csoporthoz, azzal a saját fizikai céljainkra szélesebb, lelki látószögből tekinthetünk. Több világosságot nyerünk a fizikai ügyekben, amikor a hit szemszögéből vizsgáljuk azokat. Ilyen lelki összefüggésben az Őbelé vetett bizalmunknak az Úr felé küldött egyik kimondottan lényeges jele az, ha a tizedfizetés törvénye szerint élünk, miközben megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet a családfenntartói szerepünkben. Az egyház legtöbb tagja tisztában van azzal, hogy Isten a fizikai bővelkedés áldásait ígéri a tizedtörvénynek engedelmeskedők számára, amint az Malakiás prófétán keresztül ki lett nyilatkoztatva: „…próbáljatok meg engem…, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit”.[3] Az újkori kinyilatkoztatásokban az Úr a tizedfizetést szükségesnek nyilvánítja ahhoz, hogy a nép „megszentelje… Sion földjét”, végeredményben pedig nélkülözhetetlennek nyilvánítja azt magának Sionnak a felépítéséhez: „…ha népem nem tartja be ezt a törvényt…, akkor íme, bizony mondom nektek, hogy az nem lesz Sion földje számotokra.”[4] Sion az a szent hely, ahol a tiszta szívűek egybegyűlnek és igazlelkűségben élnek.[5] Az pedig „nem épülhet fel, csakis a celesztiális királyság törvényének tantételei által”[6], továbbá az a védelem és a menedék helye.[7]
Ezen kinyilatkoztatásokról elmélkedve feltehetjük magunknak a kérdést: Én vajon hozzá szeretnék-e járulni Sion építéséhez? Lehet-e vajon a tizedfizetés törvénye szerinti élet jel az Úr felé, hogy bízom Őbenne? Értem-e vajon, hogy ez egy celesztiális törvény, amely – más törvényekkel együtt – segíteni fog nekem jogosulttá válni az örök élet örömére? A tizedfizetés törvénye szerinti élet számtalan áldást hozott nekem és a családomnak. Azért imádkozom, hogy az Úr szentjeiként mindannyian a fizikai – és végső soron a lelki – önellátásra való törekvésünk fő pillérévé tegyük a tizedfizetést.
[1] 2. kézikönyv: Az egyház igazgatása (2010), 6.1.1.
[2] 1 Nefi 16:18–32
[3] Malakiás 3:10–12
[4] T&Sz 119:5–6
[5] T&Sz 101:16–22
[6] T&Sz 105:5
[7] T&Sz 115:6