Amikor elfogadjuk Jézus Krisztust Szabadítónkként, akkor tanulni szeretnénk Róla, és követni a példáját, azt remélve, hogy kifejleszthetjük magunkban az Ő jellemét és tulajdonságait. Hisszük, hogy amint kifejlesztjük magunkban az Őbelé és az Ő engesztelő áldozatába vetett hitet, annak lesz néhány természetes következménye: meg akarjuk majd változtatni az életünket a bűnbánaton keresztül, a szívünk és az akaratunk majd az Úr felé fordul, és elfogadjuk, hogy szertartásokon keresztül szövetségeket kötünk Vele.
Az Úr kinyilatkoztatta, hogy akik„cselekedeteikkel valóban kinyilvánítják, hogy részesültek Krisztus Lelkéből, bűneik bocsánatára – [azokat befogadják] keresztelés által az ő egyházába”.[i]
A keresztelkedést követően, a papság hatalma és felhatalmazása által történő kézrátétel útján, az egyház konfirmált tagjaivá válunk. Lelki fejlődésünk következő lépcsőfoka az lesz, hogy a szent templomban a többi szabadító szertartásban is részesülünk. Rendes körülmények között a keresztelés, konfirmálás, felruházás és pecsételés szertartását saját magáért csak egyszer végezheti el az ember. Később többet is tanulhatunk e szertartásokból, amikor elhunyt személyekért, az ő helyettesítőjükként végezzük azokat.
Az Úr módot biztosított arra, hogy mi – az Ő gyermekei – folyamatosan és egyénileg részesülhessünk az egyik szertartásból, az úrvacsorából.
A Szabadító által lefektetett minta az, hogy az Ő egyházának sabbatkor össze kell gyűlnie, hogy „az Úr Jézus emlékezetére”[ii] vegyenek az úrvacsorából, valamint „hogy böjtöljenek és imádkozzanak, és hogy lelkük jólétéről beszélgessenek egymással.” [iii]
Végtelen bölcsességében lehetőséget adott nekünk arra, hogy megpihenjünk a napi nyüzsgéstől, félretéve minden aggodalmunkat és gondunkat. Miközben az ajtón kívül hagyjuk a világot, az úrvacsorai szertartás által megújíthatjuk a keresztelési szövetségünket. Az Úr azt ígéri e szövetségben azoknak, akik úgy vesznek az úrvacsorából, hogy készek az Ő nevét magukra venni, és a parancsolatait betartani, hogy az Ő Lelke mindig velük lehet.[iv]
Egyénekként és családokként mindannyiunknak jócskán a hasznára válna, ha minden héten szorgalommal és alázattal készülnénk az úrvacsoravételre. Azzal készülünk fel naponta erre a szertartásra, ha arra törekszünk, hogy „igazlelkűségben [éljünk] mindennap és minden időben”[v], például a szentírások tanulmányozása, az egyedül és a családunkkal elmondott imák révén. Ha ráadásul úgy tervezzük meg a szombati tevékenységeket, hogy elég korán ágyba kerüljünk ahhoz, hogy a vasárnapi ébredéskor hála, derű és boldogság legyen bennünk, akkor készek leszünk venni az úrvacsorából, és meghallgatni a beszédeket, Isten jó szavával lévén táplálva. [vi] Akkor pedig képesek leszünk növekedni és elmélyíteni a Szabadítóval ápolt kapcsolatunkat, valamint növelni a Róla való tudásunkat.
Itt fontos kiemelni a templom szentsége és a sabbat szentsége közötti párhuzamot. Amikor felkészülünk, hogy ellátogassunk a templomba, akkor is elegendő időt hagyunk a felkészülésre. Nemcsak olyan ruhát öltünk, amely kifejezésre juttatja a tiszteletet és az áhítatot a templom iránt és mindaz iránt, amit a templom jelképez, hanem odabent és a környékén is ennek megfelelően viselkedünk. Suttogva beszélünk, és arra tanítjuk gyermekeinket, hogy azon a helyen a legnagyobb tiszteletet kell tanúsítanunk. Amikor vasárnap a gyűlések alatti és az egész napi áhítatos és tiszteletteljes viselkedésünkkel megszenteljük a sabbatot, olyankor a Mennyei Atyánkban meglévő szentséget és isteni természetet fejlesztjük magunkban, aki „megszűnék a hetedik napon minden munkájától… És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt”[vii].
Ha kipróbáljuk Isten szavának erényét, akkor nemcsak a Krisztusról való tudásban fogunk bővelkedni, hanem az annak igaz voltáról való bizonyságunk alapja sem csak a hit lesz, mert azokon a jeleken és csodákon fog alapulni, melyeket megtapasztalunk majd a saját és a családunk életéb
[i] T&Sz 20:37
2 Moróni 6:6
3 Moróni 6:5
4 Lásd T&Sz 20:77; János 14:16
5 T&Sz 59:11
6 Lásd Moróni 6:4
7 1 Mózes 2:2–3