A karácsony közeledtével évről évre elkezdünk ajándékokon gondolkozni. Némelyek örömteli várakozással tekintenek arra, hogy mit adhatnának, és hogyan lephetnének meg valakit. Mások számára ez a hagyomány inkább a megterhelő feladatok közé tartozik. A mi családunkban a feleségemnek a vérében van az ajándékozás, és én vagyok az, akinek általában nehezére esik találni valami tartalmas és értékes ajándékot. Elgondolkodtam azon, hogy miért lehet ez. Bár ehhez sok tényező hozzájárulhat – köztük az, hogy más a személyiségünk és más dolgokat részesítünk előnyben –, mondok valamit, amiből kiderülhet, hogy mikor jelent sokat az ajándék annak is, aki adja, és annak is, aki kapja.
A Szabadító ezt tanította: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok…”[1]. János azt írta: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”[2] Tudjuk, hogy az Atya és a Fiú által közösen valaha is adott legnagyobb és legbecsesebb ajándék Jézus Krisztus engesztelése. Az ajándékuknak köszönhetően a halálnak nincs fullánkja és a sírnak nincs diadala.[3] Krisztus engesztelésének köszönhetően az egész emberiség rendelkezésére áll a megváltás, az örökkévaló szabadulás és a felmagasztosulás – mindazoknak, akik hajlandóak erre.[4]
Ezekhez az ajándékokhoz azok örökkévaló, személyes értéke miatt vonzódunk. Viszont el sem tudjuk képzelni, hogy milyen nagylelkű, isteni szeretet adja őket. Gondoljatok csak bele: a Szabadító annyira szeret benneteket, hogy ténylegesen a saját életét adta értetek. A ti Mennyei Atyátok annyira szeret benneteket, hogy készségesen odaadta értetek az Ő Egyszülött Fiát. Amint elkezdjük felfogni ezeket a hatalmas igazságokat, ugyanez a szeretet olyan mély hálával tölti meg a szívünket, amely dalra fakaszt minket:
Ámulok, hogy Jézusunk mily nagyon szeretett, zavarba ejt irántam érzett nagy kegyelme. Megrendít, hogy értem szegezték át szent kezét, hogy értem, egy bűnösért áldozta életét. Olyan nagyon szeretett, hogy drága életét áldozta érettem, ó, mily csodálatos, csodás ez nékem![5]
Tudván, hogy időnként milyen tapintatlan, lázadó és kevély tudok lenni, elámulok azon, hogy Isten mégis ilyen irgalmat, szeretetet és odaadást nyújt nekem. Én vajon hogyan tudnám kimutatni neki a hálámat?
Először is, tudatosan fogadjuk el az ajándékot: „Mert mit használ az embernek az, ha reá ruháztatik egy ajándék, és ő nem fogadja el az ajándékot? Íme, nem örvend annak, ami megadatik neki, és annak sem örvend, aki az ajándékot adja.”[6] Azáltal fogadjuk el az ajándékot és az ajándékozót, hogy öröm és szeretet formájában kimutatjuk a hálánkat. „Szeressétek egymást, a miképen én szerettelek titeket”[7], parancsolta a Szabadító; és „ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok”[8].
Aztán pedig tanuljuk a Szabadítótól. Az Ő felfoghatatlan ajándéka feletti örömünk megsokszorozódik, amikor szeretettel és együttérzéssel megosztjuk azt. Másokat szolgálattételben részesítve valójában Krisztus üzenetét osztjuk meg, aki azt mondta: „Amennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”[9]
Ebben a karácsonyi időszakban azért imádkozom, miszerint igaz szándékkal fohászkodva kérjük az Urat, hogy az elkövetkezendő hetekben és hónapokban lehetőségeket adjon nekünk még inkább szeretni, még több mindent megosztani, és még több fivérünket és nővérünket hívni, hogy fogadják el a mi Szabadítónk legnagyszerűbb és legbecsesebb ajándékát. Az Ő ajándéka valóban rendkívül nagy örömmel fog eltölteni minket, mert az oly kívánatos, hogy boldoggá tegyen bennünket.[10]
[1] János 15:13–14
[2] János 3:16
[3] lásd 1 Korinthusbeliek 15:55
[4] lásd Mózes 5:9
[5] Himnuszok, 115. sz.
[6] T&Sz 88:33
[7] János 15:12
[8] János 14:15
[9] Máté 25:40
[10] Lásd 1 Nefi 8:12,10
