Amikor Sabin nőtestvér és én fiatal házas hallgatók voltunk, egy kis tetőtéri lakást béreltünk a utah-i Provóban. Hihetetlennek tűnhet, de a szerződés egyik pontja azt volt, hogy a főbérlő Helga nevű kutyusa is a lakáshoz tartozik. Életünk ezen pontján úgy tűnt, hogy az egyetlen tulajdonunk egy kölcsönkutya volt. Felfigyeltem ugyanakkor arra, hogy a feleségem, Valerie, egy kis táblát akasztott a falra Ralph Waldo Emerson következő szavaival: „A gyűrűk és ékszerek nem ajándékok, hanem ajándékpótlékok; az egyetlen igazi ajándék, ha magadból adsz.”
Ezt az igazságot szemlélteti a The Vision of Sir Launfal [Sir Launfal látomása] című vers, egy eltökélt lovag története, aki kutatni kezdett a szent grál, vagyis a kehely után, melyről azt feltételezték, hogy Krisztus abból ivott az utolsó vacsorán. Ahogy Sir Launfal elindult, sietve odahajított egy érmét egy koldusnak a vár kapujánál.
Évek múlva Sir Launfall, akit megviselt az egész életen át tartó kutatás, végül hazatért. Ahogy a vár kapuja felé tartott, újra látott egy leprást alamizsnáért könyörögni. Sir Launfal ezúttal megállt, hogy egy kenyérhéjat és egy kis vizet adjon saját régi kelyhéből a szűkölködő léleknek. A vers szavai elénk tárják, mi történt ezután:
„Élted áldoztad a Szent Grálra.
Ímhol van ő: e kehely, melyet
Az érnél nékem az imént töltöttél meg.
E kenyér héja: teérted tört testem;
E víz annak vére, ki meghalt a kereszten.
Azzal tartjuk meg igazán a Szent Vacsorát,
Mit megosztunk azzal, ki szükséget lát.
Nem azzal, ki s mit ad, hanem mit megoszt ő:
Ki magát nem adja, ajándéka meddő;
Viszont aki így ád, hármat táplál egyben:
Önmagát s az éhezőt – és engem.”[1]
Launfal régi kelyhe a saját figyelmes szolgálata által megszentelődve azzá a szent grállá változott, melyet egész életében keresett.
Gyakran mi is a célon túl tekintünk a saját boldogságunk keresése közben. Azt csak a másoknak nyújtott szolgálaton keresztül találjuk meg igazán, és ez az utazás a saját otthonunk falai közt kezdődik. A Szabadító kinyilatkoztatta, hogy „a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg”[2].
Henry Van Dyke: The Mansion [A hajlék] című műve John Weightman történetét meséli el, aki egész életét azzal töltötte, hogy emlékműveket épített magának. Egy éjjel azt álmodta, hogy meghalt és elutazott a Celesztiális Városba, hogy ott egy hajlékot kapjon a mennyben összegyűjtött kincsei alapján. Amikor John meglátta az aprócska helyet, melyet neki szántak, felnyögött: „Hogy bukhattam el ily szerencsétlenül … az életemben? … Mi az, mi itt számít?”
Egy ezüstös hang válaszolt: „Csak az, mit igazán adnak, … az a jó, melyet a megtétele iránti szeretetből tesznek, … azok a tervek, melyeknek mások jóléte az uralkodó gondolata. … Csak azok az ajándékok, melyekben az ajándékozó elfeledi önmagát.'[3]
Önmagunk felajánlása a szeretet felbecsülhetetlen ajándéka, mely érdekes módon egyre növekszik, miközben elajándékozzuk. Talán a Szabadító erre gondolt, amikor ezt mondta: „…a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.”[4]
Az évnek eme különleges időszakában emlékezzünk a legfőbb ajándékra, melyet mindannyian megkaptunk Mennyei Atyánktól: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta.”[5] Atyánk ajándékát a Fiú önfeláldozó ajándéka teljesítette be, amint mindnyájunk számára előkészítette az utat a hazatéréshez. Az önzetlen ajándékok a karácsony igazi ajándékai.
Monson elnök szeretetteljesen mutat irányt a saját ajándékozásunknak: „Vannak még felvidításra váró szívek. Vannak még kimondásra váró kedves szavak. Vannak még átadásra váró ajándékok. Vannak még végrehajtásra váró tettek. Vannak még megmentésre váró lelkek.”[6]
[1] The Vision of Sir Launfal [Sir Launfal látomása], James Russell Lowell (1819-1891)
[2] Máté 25:40
[3] Henry Van Dyke: The Mansion [A hajlék] (1852-1933)
[4] Máté 16:25
[5] János 3:16
[6] Mentésre fel! Thomas S. Monson életrajza
