Ezen a sabbatnapon a gondolataink Őrá irányulnak, aki engesztelést hozott a bűneinkért, aki megmutatta nekünk, hogyan éljünk és hogyan imádkozzunk, és aki saját cselekedetei által tanúsította a szolgálat áldásait. Istállóban született, jászolban ringatták, de Isten ezen Fia, méghozzá Jézus Krisztus, az Úr, arra hív mindegyikünket, hogy kövessük Őt.
Lukács könyvének 17. fejezetében ezt olvassuk:
„És lőn, mikor útban vala Jeruzsálem felé, hogy ő Samariának és Galileának közepette méne által.
És mikor egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának:
És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!
És mikor őket látta, monda nékik: Elmenvén mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamenének, megtisztulának.
Egy pedig ő közülök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval;
És arczczal leborula az ő lábainál, hálákat adván néki: és az Samariabeli vala.
Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilencze pedig hol van?
Nem találkoztak a kik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?
És monda néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott” (Lukács 17:11–19).
Azok, akik leprások voltak, Isteni beavatkozás révén megkíméltettek a kegyetlen, elhúzódó haláltól, és életük meghosszabbodott. Az egyikük által kifejezett hála kiérdemelte a Mester áldását, a kilencek által tanúsított hálátlanság pedig csalódást okozott Neki.
Az elmúlt korok leprájához hasonlóak napjaink csapásai is. Elhúzódnak. Leépítenek. Elpusztítanak. Mindenütt megtalálhatók. Elterjedtségük nem ismer határokat. Úgy ismerjük ezeket, mint önzés, kapzsiság, élvhajhászás, kegyetlenség és bűnözés, csak hogy néhányat a nevén nevezzünk. Mérgükkel teletömve hajlamosak vagyunk bírálni, panaszkodni, hibáztatni, valamint lassan, de biztosan elhagyni az élet pozitívumait, és magunkévá tenni a negatívumait.
Az 1940-es évek egyik népszerű dalának refrénje így ragadta meg ezt a gondolatot:
A pozitívat hangsúlyozd,
A negatívat félredobd.
Mondj hát igent, de hamarost;
A köztessel ne foglalkozz![1]
Jó tanács volt ez akkor. Jó tanács ez most is.
Ez egy csodálatos időszak arra, hogy itt a földön éljünk. Lehetőségeink korlátlanok. Habár van néhány helytelen dolog a világban, sok helyes dolog is van, mint például tanítók, akik tanítanak; szolgálattevők, akik szolgálatot tesznek; házasságok, amelyek működnek; szülők, akik áldozatot hoznak; és barátok, akik segítenek.
Magunkat és másokat is felemelhetjük azzal, hogy nem vagyunk hajlandóak elidőzni a negatív gondolatok világában, és hálás hozzáállást táplálunk a szívünkben. Ha a hálátlanság a legsúlyosabb bűnök közé tartozik, akkor a hálának a legnemesebb erények közt a helye.
Egy kedves himnusz mindig felemeli a lelkünket, felszítja a hitünket, és megihleti a gondolatainkat:
Ha az élet vihara sodor téged,
Ha úgy tűnik, minden remény elveszett,
Számold áldásaid, vedd őket sorra,
Meglátod, mily sokat tett érted Urad. […]
Akár apró, akár nagy gondok érnek,
Ne félj, Isten ura minden helyzetnek.
Számold áldásaid, és az angyalok
Vigyáznak rád mindvégig az utadon.[2]
Jó, ha egyénileg elgondolkodunk az életünkön. Hamarosan sok olyat fedezünk majd fel, ami kiváltja a személyes hálánkat.
Először is, ott van a hála az anyáinkért.
Az anya, aki hajlandó volt megtenni azt a személyes utat a halál árnyékának völgyébe, hogy kézen fogjon bennünket, és elhozzon minket a születésre – méghozzá a halandó életre –, megérdemli olthatatlan szeretetünket. Egy szerző e kijelentéssel összegezte az édesanya iránti szeretünket: „Isten nem lehetett ott mindenütt, hát édesanyákat adott nekünk.”
Amikor Jézus a Kálvária kegyetlen keresztjén heves kínokat és gyötrelmeket szenvedett el, „látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te Anyád!” (János 19:26–27). Mily isteni példája a hálának és a szeretetnek!
Lehet, hogy az én édesanyám nem olvasott fel nekem a szentírásokból; ehelyett az életén és a cselekedetein keresztül tanította meg nekem, hogy mit tartalmaz a „szent könyv”. A szegényekről, betegekről, szűkölködőkről való gondoskodás mindennapos drámát jelentettek, melyeket soha nem lehet elfelejteni.
Másodszor, fejezzük ki hálánkat az apáinkért!
Az apa, ahogy az anya is, mindig készen áll feláldozni saját kényelmét a gyermekei kényelméért. Mindennap a létszükségletek biztosításán fáradozik, soha nem panaszkodva, mindig a családja jóllétével törődve. Ez a gyermekek iránti szeretete, ez a vágy, hogy egészségesnek és boldognak lássa őket – ez a változó időkben is állandó.
Néha alkalmam adódott olyan szülőket látni, akik éppen valamelyik misszionáriusi szolgálatba induló fiuknak vásároltak öltözetet. Az új öltönyök méretre igazítva, az új cipők befűzve, és nagy mennyiségben kerül a kosárba ing, zokni és nyakkendő. Találkoztam egy apával, aki ezt mondta nekem: „Monson fivér, szeretném bemutatni a fiamat.” Mellénye feszült a büszkeségtől; tárcája lapos volt a ruhák megvásárlásától; szíve telve volt szeretettel. Könnyek tolultak a szemembe, amikor észrevettem, hogy az ő öltönye régi, az ő cipője elhasznált – mégsem volt hiányérzete. Sugárzó arca becses emlék marad.
Ahogy visszagondolok a saját édesapámra, emlékszem, hogy kevéske szabadidejét arra szánta, hogy gondját viselje egy megrokkant nagybácsinak, idős nagynéniknek és a saját családjának. Az egyházközségi Vasárnapi Iskola elnökségében szolgált, és mindig a gyerekekkel szeretett foglalkozni. Akár csak a Mester, ő is szerette a gyerekeket. Soha nem hallottam, hogy bíráló szó hagyta volna el az ajkát valaki iránt. Élete során ő volt a munkaerkölcs élő szobra. Csatlakozom hozzátok abban, hogy hálánkat fejezzük ki az apáinkért.
Harmadszor, mindannyian hálával emlékszünk vissza a tanítóinkra.
Egy tanító nem pusztán a tanulók elvárásait és törekvéseit alakítja; egy tanító hatással van arra is, hogy miként állnak hozzá a jövőjükhöz és önmagukhoz. Ha a tanító szereti a diákokat, és sokat vár el tőlük, akkor növekedni fog az önbizalmuk, fejlődni fognak a képességeik, és a jövőjük biztosítva lesz. Egy ilyen tanító érdemeinek felsorolása akár így is hangozhatna: „Olyan légkört teremtett a tantermében, melyet átszőtt a melegség és az elfogadás varázslata; ahol biztosított a fejlődés és a tanulás, a képzelet szárnyalása, és a fiatalok lelkesedése.”
Hadd fejezzem ki nyilvánosan a hálámat három egykori tanítómért. Köszönöm G. Homer Durhamet, a történelemprofesszoromat. Az igazságot tanította: „A múlt elmúlt, tanuljatok belőle.” Szerette a tantárgyát. Szerette a diákjait. A tantermében jelen lévő szeretet ablakot nyitott elmémen, hogy azon beröppenhessen a tudás.
O. Preston Robinson, a marketingprofesszorom, azt ültette el a diákjaiban, hogy vár a jövő, és fel kell rá készülnünk. Amikor belépett a terembe, jelenléte olyan volt, mint egy lélegzetnyi rég várt friss levegő. Elültette a „meg tudjátok tenni” szellemiségét. Élete tükrözte tanítását – a barátságos meggyőzést. Az igazságot tanította. Erőfeszítésre ihletett. Szeretetre késztetett.
Aztán ott volt az egyik – soha nem feledhető, örök emlékű – vasárnapi iskolai tanítóm. Első alkalommal egy vasárnap reggelen találkoztunk. A Vasárnapi Iskola elnökének kíséretében érkezett a tantermünkbe, és úgy mutatták be, mint aki maga kérte a lehetőséget, hogy taníthasson minket. Megtudtuk, hogy előtte misszionárius volt, és nagyon szereti a fiatalokat. Lucy Gertschnek hívták. Gyönyörű volt, halk szavú, és érdeklődést mutatott irántunk. Az osztály mindegyik tagját megkérte, hogy mutatkozzon be, majd olyan kérdéseket tett fel, melyek révén megértette és átlátta mindegyik fiú, mindegyik lány hátterét. Mesélt a utah-i Midwayben töltött gyermekkoráról; és ahogy leírta azt a gyönyörű völgyet, életre keltette annak szépségét, és mi is vágyakozni kezdtünk arra, hogy ellátogathassunk az általa oly nagyon szeretett zöld mezőkre. Soha nem emelte fel a hangját. A durvaság és a hangoskodás valahogy összeférhetetlen volt leckéinek szépségével. Arra tanított bennünket, hogy most van itt a jelen, hát benne kell élnünk. Valóban életre keltette a szentírásokat. Sámuel, Dávid, Jákób, Nefi és az Úr Jézus Krisztus személyes ismerőseinkké váltak. Evangéliumi tudásunk növekedett. Magaviseletünk javult. Lucy Gertsch iránti szeretetünk nem ismert határokat.
Belevágtunk egy olyan vállalásba, miszerint mindig félretesszük az aprópénzt egy hatalmasnak ígérkező ünnepségre. Gertsch nővér gondosan vezette, hogy hol tartunk. Tipikus étvágyú fiúkként és lányokként gondolatban mindig átszámoltuk ezeket a végösszegeket tortára, sütire, pitére és fagyira. Dicsőséges alkalom lesz – a valaha volt legnagyobb ünnepség! Korábban még csak nem is javasolt egyetlen tanítónk sem olyan társasági eseményt, amilyennek ez ígérkezett.
A nyári hónapok az őszbe enyésztek; az ősz télbe fordult. Elértük az ünnepségre kitűzött célunkat. Az osztály fejlődött. Jó lelkiség uralkodott.
Egyikünk sem fogja elfelejteni azt a szürke januári reggelt, amikor szeretett tanítónk bejelentette, hogy az egyik osztálytársunk édesanyja elhunyt. Mind a saját édesanyánkra gondoltunk, és hogy milyen sokat jelent számunkra. Sajnáltuk Billy Devenportot a nagy veszteség miatt.
Azon a vasárnapon az Apostolok cselekedetei 20. fejezetének 35. verséből volt a tanítás: „Megemlékezzetek az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint kapni” [vö. Apostolok cselekedetei 20:35]. Amikor az alaposan előkészített lecke tanításának a végére ért, Lucy Gertsch megemlítette Billy családjának pénzügyi helyzetét. Válságos idők jártak, kevés volt a pénz. Csillogó szemmel kérdezte: „Mit szólnátok hozzá, ha az Úr ezen tanítását követnétek? Hogy éreznétek azzal kapcsolatban, ha osztályként fognátok az ünnepség pénzalapját, és a szeretetünk kifejezéseként odaadnátok Devenportéknak?” A döntés egyhangú volt. Gondosan leszámoltunk minden centet, és az összeget egy nagy borítékba raktuk.
Sohasem fogom elfelejteni azt a kis csapatot, amely megtette a három háztömbnyi utat, belépett Billyék otthonába, és üdvözölte őt, a testvéreit és az édesapját. Érezhető volt az édesanyja hiánya. Mindig kincsként fogom őrizni azoknak a könnyeknek az emlékét, amelyek minden jelenlévő szemében csillogtak, mikor tanítónk finom kezéből átkerült az ünnepségre szánt becses pénzünket tartalmazó fehér boríték az összetört szívű édesapa szükséget látó kezébe. Boldogan szökdécseltünk a kápolnába visszavezető úton. Szívünk könnyebb volt, mint valaha; örömünk sokkal teljesebb volt, tudásunk mélyebb értelmet nyert. Ez az egyszerű jó cselekedet egybeforrasztott minket. Saját tapasztalatunkon keresztül tanultuk meg, hogy valóban áldottabb adni, mint kapni.
Az évek elszálltak. A régi kápolna már nincs meg – áldozatul esett az iparosításnak. Azok a fiúk és lányok, akik az igazság ezen sugalmazott tanítójának irányítása alatt tanultak, nevettek, fejlődtek, soha nem felejtették el sem a szeretetét, sem a tanításait.
Még ma is, amikor a régi kedvencünket énekeljük –
Iskola sabbatkor: Éljen-e nap!
A gonosz s a tévelygés meg nem marad.
Hála tanítónknak, ki oly gondos,
Hogy szent világosságban osztozunk most.
– Lucy Gertschre, a vasárnapi iskolai tanítónkra gondolunk, mert szerettük Lucyt, Lucy pedig szeretett bennünket.
Jellemezzen minket örökké a hálás hozzáállás a tanítóinkért.
Negyedszer, legyünk hálásak a barátainkért! A legbecsesebb barátunk az, aki társunk a házasságban. Ennek a jó öreg világnak annyival jobb sora lenne, ha a férjünkért, feleségünkért érzett hálánk mindennap kedvességben és alkalmazkodásban tükröződne.
Az Úr szinte áhítattal ejtette ki azt a szót, hogy barát. Ezt mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek” (János 15:14).
Az igaz barátok eltűrik az egyéni sajátosságainkat. Mélységes hatást gyakorolnak az életünkben.
Oscar Benson híres cserkész volt, és az volt az egyik időtöltése, hogy az ország különböző börtöneiben halálsoron lévő férfiakkal készített interjúkat. Egy alkalommal arról számolt be, hogy közülük 125-en azt mondták, soha nem ismertek egyetlen rendes embert sem.
Javában zajlott a 2. világháború, amikor megtapasztaltam az igaz barátság kifejezését. Jack Hepworth és én tizenévesek voltunk. Ugyanazon a környéken nőttünk fel. Egyik délután arra lettem figyelmes, hogy Jack felém rohan a járdán. Ahogy odaért, láttam, hogy könnyes a szeme. Érzelmektől akadozó hangon kibökte: „Tom! A bátyám, Joe, aki haditengerészeti pilóta, meghalt: lezuhant és felrobbant a repülőgépe!” Átöleltük egymást. Zokogtunk. El voltunk keseredve. Nagyon megtisztelőnek tartottam, hogy a barátom, Jack, ösztönösen úgy érezte, hogy hozzám kell sietnie megosztani a gyászát. Mindannyian hálásak lehetünk az ilyen barátokért.
Ötödször, vállaljuk fel a hazánkért – a szülőföldünkért – érzett hálánkat!
Amikor elgondolkodunk azoknak a hatalmas sokaságán, akik becsülettel haltak meg az otthon és a családi tűzhely védelmében, eszünkbe jutnak ezek a halhatatlan szavak: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (János 15:13). Az oly sokak által meghozott végső áldozatért érzett szívből jövő hála nem szorítkozhat csupán egyetlen emléknapra, katonai felvonulásra vagy díszes síremlékre.
A londoni Drury Lane híres színházában, a Theatre Royalban található egy gyönyörűen bekeretezett emléktábla a következő szavakkal, amelyek egészen a lelkemig hatolnak, és amelyek a mélységes hála érzéseit váltják ki belőlem:
1914–1918
Színészek, zenészek, írók és a színpad munkásai, kik életüket adták a hazájukért. Tisztelet a halhatatlan holtaknak, a ragyogó lelkek nagyszerű… társaságának, kik az ifjúságukat adták azért, hogy a világ békében öregedhessen meg. A nevük mindörökké él. Nemesen játszották szerepüket, s mikor hívták őket, ők feleltek. Istenük, királyuk és a haza – ezt szolgálta mindük áldozata.
Mikor ti vigadni jártok ehelyt:
Ímhol, mi áron lehet vígságtok.
Illatos koszorút ki-ki ha ideejt,
Némán tisztelgő lesz majd hálátok.[3]
Hatodszor és legvégül – mi több, legfőképpen – fejezzük ki hálánkat Urunkért és Szabadítónkért, Jézus Krisztusért! Az Ő dicsőséges evangéliuma megválaszolja az élet legnagyobb kérdéseit: Honnan jöttünk? Miért vagyunk itt? Hova megy a lelkem, amikor meghalok? Az Ő elhívott misszionáriusai az isteni igazság világosságát hozzák el azoknak, akik sötétségben élnek:
Dicsőségnek hírnökei,
Követek a mennyekből!
Menjetek közhírré tenni,
Hogy egy dicső angyal jő,
Nagy és hatalommal teli,
A mennyekből hoz hírt ő.[4]
Megtanította nekünk, hogyan imádkozzunk. Megtanította nekünk, hogyan éljünk. Megtanította nekünk, hogyan haljunk meg. Élete a szeretet öröksége. A beteget meggyógyította, az elesettet felemelte, a bűnöst megszabadította.
Egyedül Ő állt magában. Egyes apostolok kételkedtek. Egyikük elárulta. A római katonák átdöfték az oldalát. A dühös tömeg az életét vette. A Golgota hegyéről mégis ezen könyörületes szavai zengenek: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek” (Lukács 23:34).
Valamivel korábban, talán látva azt, hogy közeleg földi küldetésének betetőzése, e panaszt szólta: „A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” (Lukács 9:58). A „nincs hely a fogadóban” nem egyszeri kifejezése volt az elutasításnak – csupán az első. Ő mégis arra hív titeket és engem, hogy lássuk vendégül. „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem” (Jel. 3:20).
Ki volt ez a fájdalmak Férfia, bánat ismerője? Ki a dicsőség eme Királya, a seregek eme Ura? Ő a Mesterünk. Ő a Szabadítónk. Ő Isten Fia. Ő a szabadulásunk Szerzője. Hív minket: „Kövessetek!” (Máté 4:19). Utasít bennünket: „Eredj el, és te is a képen cselekedjél!” (Lukács 10:37). Így könyörög: „Az én parancsolataimat megtartsátok!” (János 14:15).
Kövessük hát Őt! Vegyünk példát Róla! Engedelmeskedjünk szavának! Ha így teszünk, a hála mennyei ajándékát adjuk át Neki.
Az én őszinte imám az, hogy a saját egyéni életünkben is tükrözhessük ezt a csodálatos erényt: a hálás hozzáállást. Jézus Krisztus nevében, ámen.
[1] “Ac-cen-tu-ate the Positive,” lyrics by Johnny Mercer, ASCAP, 1945.
[2] Számold össze áldásaidat (Himnuszok, 156. sz.)
[3] Louise N. Parker