Amikor Jézus egyszer meggyógyított egy vak embert, „a földre köpe, és az ő nyálából sárt csinála, és rákené a sarat a vak szemeire, és monda néki: Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában… Elméne azért és megmosakodék, és megjöve látva”[1].
Ez a tette mindig megragadta a figyelmemet. Máskor a szavai vagy védelmező kezének a csodálatos érintése is elegendő volt ahhoz, hogy a hithűek meggyógyuljanak. Ez alkalommal azonban sarat készített a földből és a saját nyálából, majd ezzel a gyógyító balzsammal kente meg az alázatos és hithű vak ember szemét, aki ezután először láthatott addigi sötét életében.
Tanulságos lehet számunkra ez az irgalmas cselekedet. Az Ő része (a nyál) és a miénk (a föld) együtt gyógyító sarat képez, amely segít másoknak olyan lelki rálátásra szert tenni az életüket illetően, mely jobbá teszi őket. Az Úrral együtt részei vagyunk ennek a sárnak, lehetővé téve, hogy gyermekei úgy lássanak, ahogy az Úr látja őket.
A történetben Jézus ezt kérdezte: „Hiszel-é te az Isten Fiában?”[2] Ez az új ember, akinek új lehetőségei nyíltak az életben, azt felelte: „hiszek, Uram”, majd pedig „imádá őt”.[3]
Nem tudjuk biztosan, de nagyon valószínű, hogy ennek a férfinak az élete teljesen megváltozott, miután elnyerte a fizikai látását – és egyben a lelki látását is –, és az életét annak szentelte, hogy az Úr Jézus Krisztus példáját követve embertársai szolgálatába álljon.
Jézus Krisztus alázatos tanítványainak a jellemvonása, hogy nem tartják meg maguknak a kapott áldásokat, hanem megosztják azokat mindenkivel, aki hajlandó meghallgatni és befogadni őket. Olyan emberek ők, akik arra törekednek, hogy jót tegyenek, és továbbadják a Szabadító szeretetét, mely Mesterük kezei által érkezik.
Egy esős napon szeretett feleségem, Elisa, a kislányunk, Beatriz, és én épp az autópályára készültünk felhajtani a kocsinkkal, amikor megláttunk egy törékeny, idős asszonyt az út szélén sétálni. Vékony ruhájában bőrig ázott a szakadó esőben. Túl gyorsan haladtunk ahhoz, hogy megálljunk, de ahogy egymásra néztünk, tudtuk, mit kell tennünk: amilyen gyorsan csak lehetett, visszafordultunk az autónkkal. Amikor az asszonyhoz értünk, félrehúzódtunk, az én drága feleségem pedig odaszaladt segíteni neki, míg én kihívtam a rendőrséget. Beültettük az autónkba, megszárítgattuk, és meleg takaróba bugyoláltuk. Oltalmat és biztonságot ígértünk neki. Vele maradtunk, amíg meg nem érkezett a rendőrség, és némi tudakozódást követően a rendőrök a gondjaikba vették. Kifejezték nagyrabecsülésüket azért, amit ezért a jó asszonyért tettünk, aki szomorúan sétált egy veszélyes helyen.
Amint folytattuk utunkat, hálát adtunk az Úrnak, amiért megengedte, hogy az Ő kezei legyünk, és megosszuk ezzel a magányos nővel azt a gondoskodást és kedvességet, mellyel Ő naponta megajándékoz minket.
Amikor megtesszük a részünket, az Úr is megteszi az Övét. Nemessé tesz és elképzelhetetlen lelki magasságokra emel bennünket. Amikor szent szövetségeket kötünk Mennyei Atyánkkal, Ő különleges köteléket alakít ki velünk, hogy hozzáférést biztosítson számunkra Jézus Krisztus engesztelésének a hatalmához. „Atyánk szeretne mélyebb kapcsolatot kialakítani az Ő fiaival és leányaival, ez azonban a mi döntésünk. Amikor úgy döntünk, hogy egy szövetséges kapcsolat révén közelebb jövünk Őhozzá, az lehetővé teszi Számára, hogy Ő is közelebb jöjjön hozzánk, és még teljesebben megáldjon minket.”[4]
Az én imám és kérésem az, hogy legyünk mi az a föld, melyet használva az Úr gyógyított. Bizonyságot teszek arról, hogy Jézus Krisztus a lelkünk nagy Gyógyítója. Legyen a mi részünk mindig egységben az Övével, hogy eggyé válhassunk Ővele, és „olyanok legyünk, mint ő”[5].
Jézus Krisztus nevében, ámen.
[1] János 9:6–7
[2] János 9:35
[3] János 9:37
[4] J. Anette Dennis: Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust. 2024. áprilisi általános konferencia.
[5] Moróni 7:48