Igazából fogalmunk sincs, hogy mit, miért és hogyan csináltunk, így talán éppen ez volt a titkunk. Amennyire én meg tudom ítélni, senkinek nem jutott eszébe (egy röpke pillanatnál tovább), hogy ennek van egy lezárása, értékelése, és hogy ez igazából egy verseny. Persze, láttuk a pontozást, de a számok helyett egymásra, a jó kis feladatmegoldásokra, kihívásokra, és a gyönyörű erdőre, a táj szépségeire figyeltünk. Ezenkívül komoly fegyvertényünk volt a vegyes, de egyáltalán nem tapasztalatlan felállás: aprók, fiatalok, nagyobbak vegyesen. Így minden feladatot tényleg más és más oldhatott meg, csinálhatott végig, amitől senki nem unatkozott egy percre sem. Az így fenntartott harci kedv pedig végül meghozta a gyümölcsét, egyúttal a visszafogottan megválasztott csapatnevet is alátámasztandó („Lennénk szerények, csak nincs mire”).
Kecskemét tehát remekül érezte magát, és nem győzte már akkor is, és azóta is dicsérni a szervezést, és az abban megnyilvánuló hitet, a reggeli kitartó eső ellenére beinduló program kapcsán. A kitűnő helyszín, ételek és kedves házigazdák tényleg felejthetetlenné tették a napot. Ha pedig ezeket az élményeket a múló idő meg is próbálná emlékezetünkből kikoptatni, a Kecskemét Egyházközség írnoki irodájában központi helyen trónoló kupa mindig a segítségünkre lesz az emlékeink megőrzéséért folytatott, olykor valóban kihívásokat jelentő, mindennapos küzdelmeinkben – amiért örökre hálás lesz ez a messziről ideérkezett, lelkes kis csapat.
