Olykor konkrét válaszért könyörgünk az Úrhoz, ám az nem úgy érkezik, ahogy vártuk, vagy látszólag nincs semmilyen válasz.
Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hallgat a menny. Ez a hallgatás pedig nehézséget – terhet – jelenthet számunkra, különösen akkor, amikor fogytán az erőnk.
Egy megbízás során együtt vacsoráztam néhány csodálatos fiatal felnőttel, akik az FSY-konferencia vezetésére készültek, és egy olyan leckét tanultam, melyet soha nem fogok elfelejteni.
Egy zenei tehetséggel megáldott fiatalember elmesélte, hogy olykor, amikor útmutatást kér az Úrtól, nem kap világos választ. Ám a bizonytalanság ellenére is hittel megy előre, és igyekszik minden tőle telhetőt megtenni. Nehéznek tűnhet, amikor hallgat a menny; elveszettnek érezhetjük magunkat, vagy azt gondolhatjuk, hogy Isten nem figyel ránk.
A fiatalember azzal folytatta, hogy egy nap rájött valamire: a zenében a szünet nem hiba, hanem a muzsika szerves része. Formát és jelentést ad egy zeneműnek. Szünetek nélkül nincs lélegzetvétel és nincs forma; dallam sincs nélkülük. Érzése szerint az Úr „zenéjében” is vannak céltudatos csendek, amelyek egy nagyobb mű részét képezik.
Maga az Úr tanítja, hogy Ő nem mindig drámai módon szól hozzánk. Illés történetéből tudjuk, hogy az Úr nem az erős szélben, a földindulásban vagy a tűzben volt, hanem egy „halk és szelíd hang[ban]”(1). Olykor pedig akár még szünetet is tart. Ebben az űrben pedig az Úr formálni tud bennünk valamit: alázatot, türelmet, bizalmat.
A csend azonban nem jelenti azt, hogy magunkra maradtunk.
Ésaiás könyvében ezt olvashatjuk: „[É]n te rólad el nem feledkezem…, az én markaimba metszettelek fel téged”(2). A Zsidókhoz írt levélben pedig az Úr megerősíti: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled”(3). Isten nem általánosságban véve szereti az embereket. Egyenként szereti az Ő gyermekeit, és ismeri életünk részleteit, lelkünk vágyait.
Ezért tesz említést a Mormon könyve „az Úr gyengéd irgalmasságai[ról] ”(4). Ezek kis – de valóságos – emlékeztetők, melyeket az Úr küld, hogy elmondja: Itt vagyok. Olykor nem azonnali megoldásként érkeznek, hanem támogatást nyújtva: olyan megerősítésként, világosságként, amely újra reményt kelt.
Egy számomra nagyon különleges ember mesélt egy közelmúltbeli élményéről. A menny hosszú hallgatása miatt nehéz volt a hitbe kapaszkodnia. Egyik vasárnap nem akart istentiszteletre menni, de úgy döntött, követi a belső hangot, és tesz egy lépést, hogy jelen legyen, még akkor is, ha a hite kicsi.
A gyűlésen az Úr gyengéd irgalmassággal volt iránta valami egyszerű, szinte hétköznapi dolgon keresztül. Az ismerősöm figyelte, ahogy egy komoly kihívásokkal küszködő fiatal férfi kiosztja az úrvacsorát, édesapja gondoskodásának és feltétel nélküli szeretetének köszönhetően. Semmi látványos. Semmi nagy. Ez azonban világos és személyes üzenetként szolgált; mintha a menny a saját lelki nyelvén szólva azt mondta volna: Itt vagyok. Látlak. Tudom, mit érzel. Szeretlek.
A lényeg pedig az, hogy e gyengéd irgalmasságok nem a véletlen művei. Azt a szeretetet jelzik, melyet a Szabadító Jézus Krisztus engesztelése tesz lehetővé.
Olykor úgy beszélünk az engesztelésről, mintha csak a megbocsátásról szólna – és való igaz, arról is szól, mégpedig dicsőséges módon. Az engesztelés azonban képessé tevő hatalom is: hatalom a kitartáshoz, a felemelkedéshez, az állhatatossághoz és az újbóli próbálkozáshoz.
Alma világos tanítása szerint a Szabadító elszenvedett „fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést”, hogy „a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét”(5). Olyan segítségről van szó, amely a megfelelő pillanatban érkezik, pontosan úgy, ahogy szükségünk van rá. Az Úr nem mindig szabadít meg a terhünktől azonnal, viszont ezt ígéri: „[M]egkönnyítem a terheket…, hogy… tudhassátok, hogy én… meglátogatom népemet a megpróbáltatásaikban.”(6)
Amikor a menny hallgat, miközben válaszra vársz, amely végül nem egyértelmű formában érkezik, ne add fel! Ne téveszd össze a szünetet a hiánnyal!
Olykor a csend az Úr zenéjének a része. Ő még ilyenkor is irgalmasságokat rejt a részletekbe – olyan személyes módon, hogy azt csak a szívünk érti. Ez pedig nem kevésbé valóságossá, inkább szentebbé teszi őket.
Mert a Szabadító Jézus Krisztus nem pusztán szól hozzánk. Segítséget nyújt. Támogat. Velünk marad.
Tanúságot teszek arról, hogy az Ő engesztelése valóságos és elegendő, nem csupán ahhoz, hogy megtisztítson, hanem hogy megerősítsen minket, amikor már nem maradt erőnk. Tudom, hogy Mennyei Atya nem feledkezik meg a gyermekeiről. Tudom, hogy Ő ott van a részletekben. És személyes tapasztalatból tudom: még ha látszólag hallgat is a menny, a Szabadító még mindig munkálkodik – időnként oly egyedi nyelven, melyet csak mi értünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Jegyzetek
- 1 Királyok 19:11–13
- Ésaiás 49:15–16
- Zsidók 13:5
- 1 Nefi 1:20
- Alma 7:11–12
- Móziás 24:14–15