Az Európa Északi Területen azt tűztük ki célul, hogy felkérünk mindenkit: helyezze a Szabadítót és a szent szertartásokat az élete középpontjába, és leljen örömre miközben Jézus Krisztus evangéliumának útján jár.
Egy szeptemberi napon a feleségemmel, a Finnországi Helsinki templom elnökével és a feleségével Lettországba, Rigába utaztunk egy közös balti konferenciára, amelyet Christofferson elnök vezetett. A repülőtéren taxiba szálltunk, hogy elvigyen minket a városközpontba. Sofőrünk, akit Mareknek fogok hívni, meglehetősen hangosan hallgatta a zenét. Halkan feltettem neki egy kérdést a várossal kapcsolatban. Erre ő lehalkította a rádiót, és beszélgetni kezdtünk. Marek megkérdezte: „Miért jöttek Rigába?”
Azt feleltem, hogy vasárnap beszédet mondok egy istentiszteleten, ahol napjaink egyik élő apostola, Christofferson elnök is felszólal majd. Megadtam Mareknek az egyház címét, amelyet beírt a telefonján lévő térképbe, és hívtam, hogy csatlakozzon hozzánk vasárnap. Udvariasan visszautasította a meghívást, mondván, hogy füvet kell nyírnia. Felajánlottam, hogy ha vasárnap eljön istentiszteletre, akkor elküldök hozzá két fiatal misszionáriust szombaton, hogy nyírják le a füvet. Továbbra sem állt kötélnek, és azt mondta, nem fogja megengedni, hogy mások szolgálják őt. Amikor a vallási hitelvei felől tudakozódtam, kiderült, hogy a feleségével és két gyermekével hisznek Istenben és Krisztusban, próbálnak jó életet élni, de nem járnak gyakran istentiszteletre. Felhívtam a figyelmét arra, hogy az egyházunk családközpontú egyház, és biztattam, hogy hozza el vasárnap a szeretteit is. Még mindig habozott ígéretet tenni, de azt mondta, hogy fontolóra veszi. Odaadtam neki a névkártyámat, amelyen szerepelt a telefonszámom, az ímélcímem és az egyház weboldalának a címe. A meghívás megtörtént, majd azt is elmondtam neki, hogy tiszteletben tartom a szabad akaratát.
Vasárnap, mielőtt elkezdődtek volna a gyűlések, körülnéztem, hátha meglátom az új barátomat, de sehol sem találtam. Elmondtam a beszédemet, aztán figyelemmel hallgattam a többiek üzenetét. A közbenső himnusz alatt észrevettem Mareket a hallgatóság soraiban. Köszöntésként intettem neki, ő pedig visszaintett. A gyűlést követően találkoztunk, és Christofferson elnök beleegyezésével bemutattam neki Mareket. Ezután Aidukaitis elder és Christofferson elnök átadott Mareknek egy lett nyelvű Mormon könyvét, melynek igaz voltáról az apostol bizonyságát tette. A misszióelnök bemutatta Mareknek a helyi misszionáriusokat, akik megadták az elérhetőségeiket, és kifejezték, mennyire szeretnék, ha később még beszélgethetnének. A meghívás megtörtént, és mindegyikünk ment a maga útjára.
Mit tanulhatunk mindebből? Szeressük az embereket, osztozzunk az élményeinken, és örömmel hívjunk másokat, hogy jöjjenek közelebb a Szabadítóhoz. Ritkán nyílik lehetőségünk arra, hogy meghívjunk valakit egy apostollal való találkozásra, de az istentiszteletre igyekezve minden lehetőséget meg kell ragadnunk – amikor valaki megkérdezi tőlünk, hová tartunk –, hogy örömmel válaszoljunk, és meghívjuk a barátainkat, csatlakozzanak hozzánk.
A Szabadító személyes felhívást intézett Péterhez és Andráshoz: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”¹ Három évvel később így szólt hozzájuk: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek.”² Ugyanez a felkérés még mindig érvényben van.
Az Úr azt tanította napjainkban: „Nyissátok ki a szájatokat, és betöltetik, és olyanok lesztek, akár az ősi Nefi, aki elment Jeruzsálemből a vadonba. Igen, nyissátok ki a szájatokat, és ne kíméljétek, és kévék rakatnak majd a hátatokra, mert lássátok, én veletek vagyok!”³
Nem kell félnünk mások reakcióitól, hanem bíznunk kell abban, hogy az Úr velünk van: „…mindig nyisd ki szájad az én ügyemben, nem félve attól, hogy mit tehetnek az emberek, mert én veled vagyok”⁴. „Minden gondolatban reám tekintsetek; ne kételkedjetek, ne féljetek!”⁵
Kötelességünk Krisztus evangéliumával összhangban élni, mégpedig legjobb tudásunk szerint – ez az egyik legjobb módja, hogy az embereket Krisztushoz hívjuk. A Szentlélek tanúskodik róla, hogy Isten és Jézus Krisztus él; az evangélium áldásai és szertartásai minden ember számára elérhetőek. A Szabadító küldetése a gyógyítás, és hogy mindegyikünk számára – egyenként – elérhetővé tegye a szabadítás és felmagasztosítás munkájának az elvégzését.
„Ezért, szeretett testvéreim, tegyük meg jókedvvel mindazon dolgokat, melyekre erőnkből telik; aztán pedig álljunk mozdulatlanul, a legteljesebb bizonyossággal, hogy meglássuk Isten szabadítását, és az ő karjának felfedését.”⁶
Legyünk bátrak a bizonyságunkban, amint igyekszünk előrejutni a szövetség ösvényén és a tanítványságunkban. Russell M. Nelson elnök mindannyiunkat arra buzdított, hogy fokozzuk az Isten előtti magabiztosságunkat: „Miközben szorgalmasan törekszünk arra, hogy jószívűség és erény töltse be az életünket, fokozódni fog az Istenhez való közeledésünk magabiztossága. Arra kérlek benneteket, tegyetek tudatos lépéseket azért, hogy növekedjetek a ti magabiztosságotokban az Úr előtt. Amikor aztán egyre magabiztosabban megyünk Mennyei Atyánkhoz, több öröm fog eltölteni bennünket, és növekedni fog a Jézus Krisztusba vetett hitetek. Olyan lelki hatalmat kezdünk majd megtapasztalni, amely felülmúlja a legvérmesebb reményeinket is.”⁷
1. Máté 4:18–19.
2. Márk 16:15.
3. Tan és szövetségek 33:8–9.
4. Tan és szövetségek 30:11.
5. Tan és szövetségek 6:36.
6. Tan és szövetségek 123:17.
7. Russell M. Nelson: Magabiztosság Isten színe előtt. 2025. áprilisi általános konferencia (lásd még Liahóna, 2025. május).