Az egyik leginkább szívemhez közelálló szentírásom, a következő élményhez köthető. Ennek köszönhetően értettem meg a bevezetésben említett szentírást - mégpedig a szívemmel.
„Honnan tudom, hogy Isten szeret-e? És én hogyan tudok szeretni valakit, akiről nem tudom, hogy vajon tényleg szeret-e engem?” – tettem fel a kérdést újra és újra, mert ugye emberek vagyunk és szeretjük, ha éreztetik velünk a szeretetet.
Mikor az ember először érzi meg, hogy Mennyei Atyánk tényleg szereti, az a földöntúli boldogság állapotába juttatja az illetőt. Olyan érzés ez, amit soha nem akar elfelejteni. Mint egy szeretetteljes ölelés, melyből soha nem akarunk szabadulni, amit soha nem akarunk elengedni…
A másik kedvenc szentírásom a következő élményem kapcsán született. Egy nap a boltban olyan érzés fogott el, hogy két csokit kell vennem. Ilyen még sosem történt velem, de hallgattam erre a belső hangra. A villamoson utazva egy idős néninek leesett a vércukra, és valami ételre volt szüksége… a csoki jókor jött! Miután odaadtam neki, azt kívánta nekem, hogy Isten áldjon meg érte. Én pedig azt mondtam magamban: Már megáldott. Vonattal utaztam tovább, és közben a Mormon könyvét olvasva egy nagyon erős választ kaptam:
„De íme, az Úr megváltotta lelkemet a pokoltól; láttam dicsőségét és szeretetének karjai örökre átölelnek” (2 Nefi 1:15).
„De íme, az Úr megváltotta lelkemet a pokoltól; láttam dicsőségét és szeretetének karjai örökre átölelnek”Tudom, hogy Mennyei Atyánk mennyire szeret, törődik velünk, és amikor a leginkább szükségünk van rá, akkor az Ő örökkévaló karjaiba zár minket. Ez az az érzés, melyet egy percre sem engedne el az ember – amiért mindent megtesz, hogy újra és újra átélje. Sok nehézség volt az életemben, és tudom, hogy Ő mindig ott volt, vigyázott rám, és amikor szükségem volt rá, és kértem, akkor kinyújtotta felém a karját. Hálás vagyok a türelméért, és azért, hogy megtanított az igazi, tiszta szeretet kifejezésére.