Kisfiúkoromban meg voltam győződve arról, hogy az én apámnak vannak a leghosszabb karjai a világon. Minden alkalommal, amikor a testvéreimmel suttogtunk, nyafogtunk, kacsintottunk, vagy bármi olyasmit csináltunk, amit apám tiszteletlenségnek tartott a mise alatt, hamar visszarázott minket az áhítatba egy tockossal. Akárhány családtagnyira is ültünk tőle, a keze bárhova elért.
Tudva, hogy nem menkülhetünk Apa hosszú karjai elől, általában kelletlen angyalkákként ültük végig a misét, de az, hogy csendben voltunk, nem jelentette, hogy szerettünk templomba járni.
Évekkel később elmentem az első úrvacsorai gyűlésemre az utolsó napi szentekhez, és ledöbbentett, milyen rakoncátlan volt a legtöbb gyerek. Ha apám ott lett volna, kikészültek volna a kezei, mire áhítatra tanítja őket.
Körülbelül 10 évvel az első látogatásom után már egyháztagként és apaként ültem az egyik utolsó napi szent kápolnában, a saját rakoncátlan gyermekeimmel birkózva.
„Kell hogy legyen valamilyen építő módja annak, hogy áhítatra neveljük a gyermekeinket – fordultam a feleségemhez. – Nem akarom, hogy ők is úgy borzongjanak az egyháztól, mint annak idején én.”
Azóta a feleségemmel kitaláltunk olyan módszereket, amelyekkel a négy 8 éves kor alatti gyermekünknek segíthetünk áhítattal lenni az istentiszteleten. Nem mindig ők az áhítatosság mintapéldái, de általában elég jól viselkednek, és ami még fontosabb: megtanulták élvezni az úrvacsorai gyűlést.
Íme néhány példa arra, miként jutottunk el – sok kísérletezés által – oda, hogy áhítatosak vagyunk az úrvacsorai gyűlésen. Ezek az ötletek nálunk beváltak, de más családoknak lehetnek eltérő, ám legalább ennyire hatásos módszerei.
Legyetek áhítatosak ti magatok is
Fontos, hogy egy szülő a példája által tanítsa a gyermekét arra, hogy fontos áhítattal lenni az úrvacsorai gyűlésen. Nem várhatjuk el, hogy a gyermekeink viselkedjenek az istentiszteleten, ha mi nem viselkedünk.
Amikor a püspökségben szolgáltam, több alkalommal is láthattam, milyen példát mutatnak a szülők gyermekeiknek. Sokuk viselkedett áhítatosan, a gyermekeik pedig követték a példájukat. De láttam olyan szülőket is, akik a kápolna hátuljában álltak, kisbabájukkal a kezükben, arra használva a gyűlés idejét, hogy a barátaikkal beszélgessenek. Mások olvastak, írtak vagy bepótolták az este kimaradt alvást. A gyermekeik általában hasonlóan álltak hozzá az úrvacsorai áhítathoz.
Szülőkként tartozunk annyival önmagunknak és a gyermekeinknek, hogy nem csupán közömbös nézői, hanem tevékeny résztvevői vagyunk az úrvacsorai gyűléseknek. Figyelnünk kell arra, mit mondanak a beszélők. Amikor hazaérünk, beszélgessünk az úrvacsorai gyűlés beszédeiről és arról, mit tanultunk belőlük.
Tanítsátok a gyermekeiteket
Miután dolgoztunk a saját úrvacsorai viselkedésünkön, megtanítottuk a gyermekeinknek, mit várunk el, hogyan viselkedjenek az istentiszteleten.
Az első próbálkozásainkkor elbeszélgettünk velük a folyosón, amikor rendetlenkedtek, így mások élvezhették a gyűlést. Ez a módszer nem járt teljes sikerrel. A hangoskodó gyermekeink ugyan nem zavarták a gyűlés lelkiségét, de feleségem és én lemaradtunk a történések nagy részéről. Ráadásul nem tartott sokáig, mire a gyermekeink úgy döntöttek, hogy a kápolna folyosójának a szabadsága és az ottani társaság sokkal vonzóbb, mint az úrvacsorai gyűlés.
Miután áttekintettük a kudarcunk okait, taktikát váltottunk, és az úrvacsorai áhítat harcait elkezdtük otthon megvívni, ahelyett, hogy az istentiszteleten tettük volna azt. Az otthoni esten és a hét során más alkalmakkor gyakoroltattuk a gyerekekkel, hogyan üljenek csendben. A leckéink az úrvacsorai gyűlés céljairól szóltak, és elmagyaráztuk a gyermekeinknek, miért veszünk a kenyérből és a vízből. Beszéltünk nekik Krisztus áldozatáról, és elmondtuk nekik, hogy az úrvacsorai gyűlés alkalom arra, hogy Jézusra gondoljanak.
Egy hét után már észrevehető volt a hatás, 3-4 hét után pedig az idősebb gyermekeink elkezdték csendesen, szinte teljesen végigülni a gyűléseket.
Lépjetek közbe, ha nem áhítatosak
Persze a gyermekeink időszakosan megfeledkeztek az áhítatról, ám amikor ez történt, tudtuk, hogy többet kell tennünk annál, mintsem kivigyük őket és becsatlakozzunk a folyosói fesztiválba. Apám annak idején világossá tette számunkra, hogy azt akarja, ott legyünk a templomban, nem csak a környékén. Miután átgondoltuk az ő módszereit és meghallgattunk egy beszédet a fegyelmezésről, a feleségemmel arra jutottunk, hogy ha kivisszük a gyermekeket az úrvacsorai gyűlésről, az megoldja ugyan a közvetlen problémát, de semmivel nem segíti elő, hogy a jövőben elkerüljük az ilyen helyzeteket. Úgy döntöttük, megtanítjuk a gyermekeinknek, hogy az élet az úrvacsorai gyűlésen sokkal kellemesebb, mint az élet az úrvacsorai gyűlés peremvidékein.
A következő vasárnap a kétéves fiam hatalmas hisztit csapott. Azonnal kivittem a kápolnából, de ez alkalommal nem álltunk meg a folyosón. Kerestem egy üres termet, leültem egy szétnyithatós székre, és határozottan fogtam őt az ölemben.
Egy perccel később lenyugodott és elkezdett fészkelődni, hogy engedjem el. Először arra gondoltam, hogy lerakom, de aztán úgy döntöttem, az ölemben tartom. Ő panaszkodott, én pedig elmagyaráztam, hogy addig marad az ölemben – annyira mozdulatlanul, amilyen mozdulatlanul én tartani tudom –, ameddig úgy dönt, itt az ideje, hogy visszatérjünk az úrvacsorai gyűlésre és áhítatosan viselkedjünk.
Az én izgő-mozgó kétévesemnek az ilyen korlátozottság az elképzelhető legkeservesebb sorsot jelentette. Kétpercnyi könyörgés, vonaglás és sírás után rájött, hogy komolyan gondolom, és megkérdezte, hogy visszamehet-e az úrvacsorai gyűlésre.
„Áhítattal viselkedsz majd, fiam?” – kérdeztem.
Bólintott.
„És ha nem viselkedsz áhítattal, mi fog történni?” Rámutatott a székre.
Visszamentünk a gyűlésre és utána már egészen csendben volt. Más vasárnapok alkalmával is előfordult még, hogy őt és a lányainkat ki kellett vinnünk az úrvacsorai gyűlésről, de nem tartott sokáig, mire megtanulták, hogy jobb az úrvacsorai gyűlés szabadsága, mint az apjuk ölének a fogsága egy csendes teremben a folyosó végén.
Magától értetődik, hogy jobb és könnyebb megelőzni azt, hogy a gyerekek illetlenül viselkedjenek, mint az istentiszteleteken megküzdeni vele. Mivel tudtuk, hogy a gyermekeink nem tudnak majd odafigyelni és megérteni minden úrvacsorai beszédet, különböző csendes tevékenységeket találtunk ki nekik, amikor láttuk, hogy lankad a figyelmük.
Mindegyik gyermekünk, még a legfiatalabb is szereti olvasgatni és nézegetni az egyház által kiadott, gyermekeknek szóló történeteket a szentírásokból. Vinni szoktunk magunkkal zsírkrétákat és papírokat is a legkisebbeknek, hogy rajzolhassanak, amikor túl ficergőssé válnak. Az idősebbek is rajzolhatnak, de arra szoktuk őket kérni, hogy valami olyat rajzoljanak, ami kapcsolódik az elhangzott beszédekhez.
Azt is megfigyeltük, hogy a játékok, az édességek és a nasik több káoszt és rendetlenséget teremtenek egy gyűlésen, mint amennyit megelőznek.
Ne felejtsétek, hogy a gyerekek, azok gyerekek
Nem várjuk el a gyermekeinktől, hogy tökéletesen viselkedjenek az istentiszteleten, mert tudjuk, hogy az ő korukban ez gyakran túlmutat a képességeiken. De feleségemmel az a célunk, hogy élvezzük az úrvacsorai gyűlést. Amikor valamelyik gyermekünk rosszul viselkedik, igyekszünk minél gyorsabban és határozottabban megoldani a dolgot.
Segít az is, ha nem veszítjük el a humorérzékünket. Ha az egyik gyermekünk leszaltózik a székről vagy észrevétlenül feltotyog a pulpitusra, próbálunk nyugodtak maradni, válaszolni a viselkedésükre, kivinni őket, ha szükséges, és azt mondani magunknak, hogy majd egyszer – ha most nem is tűnik úgy – jókat mosolygunk ezeken a dolgokon.
Ha egyedül vagy, a gyermekeid pedig létszámfölényben vannak, akkor is fenntarthatod az áhítatot – egy kis segítséggel. Amikor elhívtak püspöknek, a feleségem magára maradt a gyermekekkel a padsorokban. Néhány vasárnap múlva túl soknak és túl kimerítőnek érezte ezt a feladatot, ezért megkérdeztünk egy nyugdíjas házaspárt az egyházközségünkből, hogy a családunkkal ülnének-e vasárnaponként, kicsit kiegyenlítve az esélyeket. Készségesen beleegyeztek, a gyermekeink pedig ma már boldogan ülnek a „nagyszüleikkel”.
A családunkban igyekszünk az istentiszteletet jó élménnyé tenni magunk és a gyermekeink számára. Egy kis gyakorlással és tervezéssel – valamint sok türelemmel – segítünk a gyermekeinknek megtanulni megbecsülni az úrvacsorai gyűlést, és hogy azon áhítattal vegyenek részt.